Bánát Klára festőművész élete

Molnár Györgyné, született Bánát Klára

„Olyan vagyok, mint a folyóvizek mellé ültetett fa, a mely idejekorán megadja gyümölcsét, és levele nem hervad el; és minden munkájában jó szerencsés lészen.” Zsoltárok 1/3.

- Szia Klári. Szeretnénk egy kicsit közelebbről megismerkedni Veled, hiszen amit látunk rajtad az, hogy egy nagyon kedves, mosolygós tekintetű, szemmel láthatólag nagyon boldog ember vagy. De ez a boldogság nemcsak rajtad, hanem a munkáidon is látható. Hiszen eláruljuk az olvasóinknak, hogy te képzőművész vagy, és joggal állítható, hogy a képeiddel, amiket készítesz, adsz valami jót az embereknek. A lelkünket gazdagítod ezekkel a munkákkal, és az a legszebb, hogy nem tanultad a festészetet, hanem Istentől kaptad ezt az ajándékot. Iskolában már nem is tanulhatnád ezt a szép foglalkozást, mert már nem vagy húsz éves, és nem is harminc, nem vagy harmincöt sem, és negyven sem… na de ne szaladjunk ennyire előre, szeretném, ha elmondanád nekünk, hogy hogyan kezdődött mindez, szeretnénk megismerkedni Veled, és azzal a csodával, amelyet mi emberek csak így nevezünk: festészet.

- Örkényen születtem. Három éves voltam, amikor szüleim elváltak, s mivel anyám sokat dolgozott, így csak keveset láttam őt. Havonta egyszer jött csak haza, így nagyszüleim neveltek fel. Édesanyám anyukája nem igazán szeretett, neheztelt rám, sokszor a fejemhez vágta, hogy anyád rám hagyott, én nekem kell felnevelnem téged, sok keserűség ért emiatt, az apukám szülei viszont nagyon szerettek, szerettek volna magukhoz venni. Náluk voltam nyaranta, amire még mindig örömmel tudok visszaemlékezni. De anyukám szüleinél más volt az élet. Sokszor kellett kimennem a teheneket legeltetni, és már ezekben az években nagyon megszerettem a természetet. Minden fűszálnak, virágnak tudtam örülni, s mindig virággal mentem haza.

Iskoláimat jó eredménnyel végeztem el, szerettem tornázni, énekelni. Rajzból is ötös voltam.

Majd a nyolcadik osztály befejezése után Szegedre jelentkeztem ének szakra, de nem vettek fel, majd divattervezőnek, de az sem sikerült, s mikor Ócsára sem jutottam be, nagyon elkeseredtem és nem tanultam tovább. Inkább elmentem dolgozni. Első munkahelyem egy telefongyár volt, majd a téglagyárban végeztem kemény fizikai munkát.

Később, innen hazakerülve ismerkedtem meg leendő férjemmel, s nemsokára már egy munkahelyen dolgoztunk. Majd a földhivatalban helyezkedtem el, (ezekben az években érettségiztem le jó eredménnyel, majd a Marxista egyetemet is elvégeztem kiváló eredménnyel), s később a TSZ – be kerültem, s innen is mentem nyugdíjba.

- Férjem mellett, aki igen kemény ember volt, az évek folyamán aztán az én szívem is megkeményedett. Ha Istenről bárhol, bármikor beszélt valaki, vagy ellenségesen viselkedtem, vagy elhagytam a szobát, még csak hallani sem akartam róla.

Tizenegy éves volt a fiam, amikor teljesen megváltozott az életem. Újra állapotos lettem, s mikor nyolc hónapos voltam a babával, toxémiás lettem (a baba nekem termelt méreg anyagot, én meg a babának) földagadtam, és a babámat császármetszéssel elvették tőlem. Kislány volt.

Attól kezdve a veséimmel problémák voltak, fokozatosan elvesztették a működésüket. Férjem közben átesett egy szívinfarktuson és nyugdíjba került, majd később munkát talált a Malév tónál. Én is oda jártam ki sétálgatni, rendszeresen horgásztunk, és beszereztem egy gyógynövényes könyvet, ennek segítségével a tónál gyógynövényeket kezdtem el szedegetni, majd az ezekből elkészített teákat iszogatva, és diétázva tizenhét évig kibírtam beteg vesékkel. Ekkor mondták, hogy már annyira betegek a veséim, hogy gépre tesznek, vagy hasi dializálást kapok. Kérdezték, hogy melyiket választom? Én az utóbbi mellett döntöttem, nagyon gyorsan meg tudtam tanulni a hasi dializálással járó mindennapos kezelést, és karácsonyra már otthon is voltam a családomnál. Nyolc hónapig tartott ez a kezelés, de ez alatt is kijártam a természetbe. Nagyon szerettem a madarakat, a felhőket nézegetni.

1994. augusztus 18 -án a születésnapomon, bár nem ismertem Istent, mégiscsak Őhozzá kiáltottam, hogy meddig kell még szenvednem, s nagyon hamar megérkezett rá a válasz.

- Már másnap megállt a házunk előtt egy rohammentő, s emlékszem még ki is küldtem a férjemet, hogy nézze meg, kihez jöttek, tud-e valamiben segíteni. A mentősök, pedig rögtön mondták, hogy: - Klári néni, tessék jönni, mert kap vesét! Már aznap megérkezett! Ugráltam, sírtam örömömben és megköszöntem Istennek.

Bevitt a mentő, és én úgy mentem be, hogy ez a vese csak az enyém lehet, és szívem mélyén elkezdtem hinni Istenben, hogy ez az ő műve. Még az orvos is azt mondta, hogy ne éljem bele magam, mert ennek sok összetevője van, még vizsgálatokat kell elvégezni ahhoz, hogy biztosan tudják, enyém lehet-e a vese. És jött a doktor és közölte: enyém a vese. A műtő elé toltak és ott hagytak. Én, pedig szóltam Istenhez (ami nálam kész csoda volt) ezekkel a szavakkal: - Istenem, kezedbe teszem az életemet, és ha életben hagysz engem, add, hogy nagyon gyorsan felépüljek, ha pedig el kell mennem, azt is elfogadom.

Olyan békesség volt bennem, hogy nem is érdekelt a műtét, mosolyogva, nevetve vittek be a műtőbe. A műtét három és fél óráig tartott, s a veséim már a műtőasztalon elindultak! Mind a mai napig jól működnek és mikor felébredtem megköszöntem Istennek, hogy élek.

- Miközben azonban a testem meggyógyult, a családi életem tönkre ment. Már a betegségem alatt is kezdtek mutatkozni a jelek, hogy nincs minden rendben a férjem és én közöttem. A férjem még durvább lett, édesanyám is meghalt, sok konfliktusunk volt egymással. De én nem akartam elválni a férjemtől, szerettem volna, hogy a fiam egész családban nőjön fel. Férjem később halálos beteg lett, s eközben találkoztam Julikával, aki elhívott egy imaalkalomra, de nem tudtam menni. Kicsit később elmentem, de nem imádkoztam, csak térdre borulni tudtam és zokogni, és a következménye az lett, hogy a szívemben egy nagy békességet éreztem. Mivel férjem nem engedett gyülekezetbe, erre csak akkor kerülhetett sor először, amikor a férjem elhunyt.

Így nem sokkal később elmentem egy három napos konferenciára. De akkor már annyira tele volt a szívem Isten keresésével, a vággyal, hogy találkozzam vele, hogy mikor a prédikátor hívta az embereket a megtérésre, nem a barátnőm unszolt, hogy menjek ki megtérni, hanem próbált inkább utolérni, mert annyira szaladtam kifelé, szinte repültem, és sírva, nevetve fogadtam be Jézust a szívembe.

Fölszabadultságot és olyan kiáradó szeretetet éreztem, amelyet szavakkal nehezen lehet kifejezni. Amikor az egyik presbiter imádkozott értem, térdre estem és fölszabadultam minden fájdalom, minden szörnyűség, minden kín alól. Éhség jött rám Isten iránt, így mindig kértem, hogy vigyenek el engem is istentiszteletre az ismerőseim. Kértem Bibliát, dicséretes füzeteket, hogy minél többet lehessek Istennel, s közben annyira boldog voltam már, hogy mint a pillangó röpködtem virágról virágra. S ekkor még mélyebben tudatosodott bennem, hogy a vesét, amit kaptam, az Istentől volt.

- A régi életemet ezek után teljesen kisöpörtem a házból, teljesen új ember lettem. Kívülről és belülről is. Nem említettem még, hogy miután anyámék elváltak egymástól, édesanyám később újra férjhez ment. „Papushoz”- mindig így hívtam a nevelőapámat. Nagyon szerettem őt, ő, pedig engem. Sokszor megvédett anyám piszkálódásaitól. Miután megtértem, neki is vittem a gyülekezetünkről kazettákat, amelyen mindig mondtam, hogy név szerint ki prédikál, vagy beszél az Igéről. Nagyon szimpatikus lett neki az egyik evangélista, Nagy József. Nevelőapám a halála előtt 2003-ban megtért Jézushoz. Befogadta a szívébe a Messiást. Fájó lábakkal ment előre a színpad elé, hogy elmondja a megtérők imáját, és csak egy kérése volt: szerette volna, hogy Nagy József imádkozzon érte, és ezt meg is adta neki Isten! S bár mindig csipkelődős volt, ezután teljesen megváltozott, szelíd bárányka lett belőle.

- Most térjünk rá, hogyan is kezdtél el festeni, jó?

- Egyszer, mikor mentem hazafelé, indíttatást éreztem a szívemben, hogy menjek be a boltba, és vegyek festéket. Először nem tudtam mire vélni a dolgot, de mikor ismét éreztem a késztetést, akkor jöttem rá, hogy ez Istentől jön, s mikor harmadszorra is megismétlődött, bementem a boltba, és megvettem néhány temperát, vásznat, és ecseteket. S amikor az eladó megkérdezte, hogy az unokáimnak veszem – e, akkor nevetgélve mondtam, hogy Isten szeretné, hogy fessek. Ő is mosolyogva, de elhitte, amit mondtam. Nem tudtam mi lesz ebből, hiszen soha életemben nem rajzolgattam, nem is festettem még hobbiból sem. Még az este újból éreztem az indíttatást, hogy fessek. De mit? – kérdeztem. Az asztalon volt egy kis képeslap, s rajta egy téli táj. Azt kezdtem el festeni, s az lett az első képem. Hét órakor ültem az asztalhoz, hogy lefessem és fél tizenkettőkor lettem kész vele. Izgatottan szaladtam éjjel Papushoz, hogy: - nézz ide, mit festettem! S Ő is csak csodálkozni tudott rajta hogy, hogy tudtam én ezt így elkészíteni. Hát így kezdődött el a pályafutásom, Azóta is Isten vezeti a kezemet, hiszen sokan megkérdezték már tőlem a képeimet nézegetve, hogy hogyan keverem ki a színeket és én csak annyit tudok rá válaszolni, hogy Isten segít benne. Mert én ezt soha nem tanultam, csak érzem, hogy mikor mit mivel kell összekevernem, nem tudatosan készítem őket. Persze nekem sem telik minden nap időm arra, hogy fessek, de már nagyon sokat készítettem így is. Ha azonban egyszer nekiülök, nem is eszem, nem is iszom addig, amíg a kép teljesen kész nem lesz. 2004-ben kezdtem el a munkát, azóta 108 képet készítettem el. Sok kiállításra hívtak már el. A lakhelyemen is volt nemrég egy, ott 43 képem volt kiállítva, más művészek munkáival együtt. Szeretik a képeimet, sok dicséretet kaptam, városom polgármestere anyagilag is támogatta a munkámat, itt is, ott is mondogatják, hogy tehetséges vagyok, és beléptem a Szabad Szalon Művészkörbe is.

Sok művészembert megismertem, például Kerekes László grafikus művészt,

Bálványosi Huba Munkácsy díjas festőművészt és grafikust, Tóth Rozália festőművészt.

Meghívtak Veresegyházára, Örkénybe, Inárcson is jártam, s a képeimet ismerik már Pécsett, Velencén és Budapesten is.

- Mióta megtértem, sok betegségen átestem, de mindegyikből Isten segítségével ki tudtam jönni. Ahogy a zsoltáríró is mondja:

„Sok baja van az igaznak, de valamennyiből kimenti az Úr.”

A házam mögött régen sok szőlőnk volt. A szőlőt egy idő után kiszedettem, de sajnos a betonoszlopok után néhány lukat nem temettek be a munkások. Mikor egyszer arrafelé mentem, a lábam beleszorult egy ilyen lukba. Teljesen eltűnt benne a jobb lábam, és az volt a legnagyobb baj, hogy akárhogy akartam kiszedni, kihúzni, nem tudtam. A szomszédunkban épp a kerítést készítették, ezeknek a férfiaknak kiabáltam segítségért. Végig azon voltam, hogy csak ne törjön el a lábam, még ők is alig tudták kiszedni a lábam, s mikor végre sikerült, csak zúzódás volt rajta.

Egy másik alkalommal, szintén kint a kertben voltam. Kicsi vasak vannak leütve a földbe, azok mentén szoktam a slagot húzni, locsolni, hogy ne törjem le vele a növényeimet. Ebben a vasban estem el, de olyan szerencsétlenül, hogy az egyik kiálló vas felsértette a lábam. A térdem alatt egy 4-5 cm-en leszakadt a bőröm V alakban. Egész úton azon imádkoztam, hogy csak ne vérezzen a seb. Rászorítottam a kezem és így érkeztem meg az orvoshoz. Mikor levettem a kezem a lábamról, a seb egyáltalán nem vérzett. Az orvos azt mondta, hogy a bőrt össze kell varrnia, de annyira féltem ettől, hogy kértem ne tegye, inkább csak kötözze be a sebet, én úgyis hiszek Istenben, majd őt megkérem, hogy tegyen csodát a lábammal, és Ő varrja össze. Mikor hazaértem egy idő után éreztem, hogy a kötözés alatt a lábamat mintha valaki megcsipkedte volna, szabályos pici pontok alapján kb. 1-1 cm távolságban egymástól. Mikor aztán visszamentem pár nap múlva az orvoshoz, és levették a lábamról a kötést, a doktorom is azt mondta, hogy hihetetlen dolog, amit lát, de tényleg össze van varrva a lábamon a bőr, csakhogy láthatatlan cérnával, látszott a varrás helye! Még mindig látszik. Illetve nálunk a csapot, amellyel a slaghoz tudom biztosítani a vizet, lent a pincében kell megnyitni. Egy ilyen locsolás után akartam lemenni, hogy elzárjam a csapot, amikor egy hangot hallottam: lelöklek. Leestem 12 lépcsőfokon, de úgy hogy mintha valaki lefelé nyomta volna a fejemet, hogy az ne sérüljön meg. Végig, egész a lépcső aljáig azt kiabáltam, hogy Jézus, s az igaznak csontja nem töretik, hiszen ez van leírva a Bibliában. A fejem nem sérült meg, s mikor fiam elvitt a Merényi kórházba azt állapították meg, hogy egyetlen csontom sem tört el. A hátam a sok sérüléstől fekete volt, a doktornő is azt mondta, hogy valaki biztos megvert. Elmondtam neki, hogy én özvegy vagyok, és lezuhantam a pincébe (később a doktornő elnézést kért érte, hogy ezt állította rólam). Csak pár napig voltam bent, hamar hazaengedtek. Isten ismét segített, hogy nagyobb bajom ne történjen.

Nemrég pedig megfáztam, de akárhogyan szerettem is volna nem múlt el. Elmentem az orvoshoz, s ő egyből küldött vérvételre, s röntgenre, de az eredményekért már nem tudtam bemenni a rendelőbe, mert este annyira rosszul lettem, hogy kihívtam az ügyeletet és megállapították, hogy tüdőgyulladásom van. A mentő elvitt a transzplantációs kórházba – ahol megállapították, hogy tenyérnyi víz van a tüdőmön, véresen köhögtem. Annyira gyenge voltam, hogy nem tudtam rendesen járni sem, enni sem tudtam, nagyon remegtem. Pajzsmirigygyulladásom is volt. Ezekben a napokban jött be hozzám egy kedves ismerősöm, aki imádkozott is értem, s ezután többek is elkezdtek rendszeresen közben járni értem Istennél. Csak, ezek után kezdtem jobban érezni magam, könnyebben lélegeztem már, tudtam mozogni, elment a lázam. Egyre jobban lettem, sőt most már a kórházi szobában elkezdtem én is a többiekért imádkozni. (Egy kivétellel, ő azt kérte tőlem, hogy előtte ne imádkozzak - később találkoztam ezzel a hölggyel, aki elmondta, hogy májátültetésen esett át, és az óta jól van- hála Istennek, válaszoltam – ő, pedig erre csak ennyit tudott mondani, hát igen). A többi szobatársam is hamar meggyógyult. Én is szépen meggyógyultam, gyógyszereket kell az óta is szednem, de a leleteim negatívak.

- Most azért már elmondjuk, hogy hány éves is vagy, jó?

- Rendben. Hatvanegy éves múltam augusztusban, a munkámat ötvenkilenc évesen kezdtem el.

- Köszönöm szépen a beszélgetést Klári, továbbra is Isten gazdag áldását kívánjuk Neked.

- Köszönöm. 

Bánát Klári képeinek egy részét a blogon feltöltve megtalálod. Klárival ezt a riportot 2006-ban készítettem.