Legféltettebb titkaink

Legféltettebb titkaink

Sziasztok!

Szabó Tamásnak hívnak, huszonöt éves vagyok, a szakmám autószerelő, egy maszeknál dolgozom, egyedülálló vagyok és még mindig a szüleimnél élek.

Miután leírtam ezeket, a sorokat, és átnéztem, rájöttem, hogy sehogyan sem akaródzik lenyomni az entert a számítógépen, amelyik előtt ültem. Mert nem voltam egy nagy szám, semmit nem ért eddig az életem, tök unalmasan teltek el az éveim, nem voltam se gazdag, se szegény, se vicces, s még nagyon, jóképű sem. Huszonöt évem alatt még egy barátnőm sem akadt. A legjobb dolog, amin átestem eddig az a pár nap volt, az elmúlt hónap során, amit az új haverjaimmal a Balcsin töltöttem.

Mikor visszajöttünk Pestre, s jöttek volna megint az unalmas hétköznapok, e helyett, újra és újra próbáltam velük felvenni a kapcsolatot. Nem is bizonyult ez olyan nehéznek, mint először gondoltam, s most már rendszeresen együtt lógtunk munka után a sarki kiskocsmában, vagy valamelyik srác lakásán kártyázva. Ők lettek az első igazi barátaim, az a négy fiú és két lány akikkel, a Balatonon tölthettem egy egész hetet, mert egy nyereményakció fődíja ez volt: - Beküldesz címünkre hét üdítős kupakot, s ha szerencsés vagy, megnyerheted az egy hetes balatoni nyaralást egy három csillagos szállodába, teljes ellátással, másik hat fiatallal együtt! A kupakokat elküldtem és június huszonnyolcadikán levélben értesítettek, hogy nyertem! Áldottuk a szerencsénket s utána elválaszthatatlanok lettünk egymástól. Ráadásul mind a heten budapestiek voltunk, így könnyen össze tudtunk jönni. Ők fogadtak el először úgy, ahogy voltam, nem cikiztek a külsőm miatt, s András a legidősebb srác, a legjobb barátom lett. Aztán az egyik nap, amikor szakadt az eső, és a tv-t is unottan kapcsolgattuk, az egyik srác azt mondta, hogy ő ilyen időben leginkább a neten szokott lógni. Elmondta, hogy vannak az interneten csetelő oldalak, ahol mindenféle emberrel megismerkedhetsz, jókat lehet dumálni velük, sokkal szabadabban folyik a beszélgetés, mint élőben, s persze a neten rengeteg programot, játékot is lehet találni. Még válogathatsz is kedvedre, csak egyre vigyázz, hogy ne tudjanak átverni, nem kell mindennek bedőlni, mert, mint elmondta, régen hallott már olyanról, hogy külföldön egy fiatal srác levelezett egy lánnyal, s nemsokára szerelmes lett belé. A fiú pedig gondolt egyet és meglátogatta. A fiatal lányról ekkor derült csak ki, hogy egy hatvan éves nagymama volt. Jókat röhögtünk az eseten és másnap este megbeszéltünk egy találkozót ezzel a sráccal, de végül csak ketten mentünk el, András meg én, hogy „megismerkedjünk” a számítógéppel s az internet furcsa, de sokszor csábító világával. Ezután órákat töltöttünk a gép előtt, s majd estefelé Gergő, aki megmutatta nekünk, mit hogyan kell keresni az interneten, felment arra az oldalra, ahol a haverjaival szokott beszélgetni. Mivel az oldal zárt volt, csak regisztrált tagok írhattak benne, így nem sokára András is belépett, mint tag, én pedig éppen lenyomtam volna az entert, hogy ki vagyok, vagyis a bemutatkozó levelemet, amikor eszembe jutott a nagymama, akiről Gergő beszélt még délután, az, aki átverte azt a fiatal srácot. Így aztán, gondoltam én is megviccelem a társaságot és bejelentkezem, mint Zsuzsi és poénkodom velük egyet. A haverokkal közben elhitettem, hogy éppen máshol járok a neten, de közben meg kitaláltam, hogy Zsuzsi hogy is nézhet ki valójában, s ezzel regisztráltam az oldalon.

Magyar Zsuzsinak hívnak, most külföldön vagyok, modellként, és azért léptem fel az oldalra, mert már nagyon hiányoznak az otthoniak. Fürdőruhákat reklámozunk. Amikor a fiúk erre ráharaptak, elmondtam, hogy százhatvan cm magas vagyok szőkésbarna hajjal és kreol bőrrel. Győrben laktam eddig, de nemrég volt az iskolánkban egy tanárnő, aki olyan lányokat és fiúkat keresett, akik szívesen elmentek volna modellnek. Így én is jelentkeztem, s nemsokára ki is kerültem külföldre (egy nagy adag szerencse kellett hozzá, de sikerült), bár még csak egy kis cégnél vagyok, és egyenlőre csak beugrom néha másokat helyettesíteni, de így is nagyon tetszik, nagyon élvezem a dolgot. S a beetetés nagyon jól sikerült, mert másnap mikor odaértem a kocsmába, Andris és Gergő már egyfolytában az új csajról beszélgetett, s hogy, hogy nézhet ki valójában, s nagyon örültek annak, hogy Zsuzsi megígérte, hogy amint tudja, hogyan kell, tesz fel magáról fényképet is az oldalra. S azt mondta a fiúknak, hogy máskor is jön, és majd beszélgetnek, mert jól érezte magát itt a magyar fiatalok között. (S miközben így beszélgettek, engem meg többször is elkapott a röhögés, alig tudtam visszatartani, s bár el akartam mondani nekik, hogy én vagyok Zsuzsi s, hogy milyen könnyen sikerült őket átejteni, de valahogy mégsem tudattam ezt velük. Inkább csak heccből a következő nap is folytattam tovább a történetet.) Másnap kerestem egy másik kávézót, ahol van számítógép, és megnéztem, hogy milyen fényképet tehetnék fel a lányról a csetelő oldalra. Nemsokára találtam is egy svájci modellről, aki szőkésbarna hajú és kreol bőrű volt és nagyon csinos sárga fürdőruhában állt egy fa alatt. S bár rengetegszer próbálkoztam vele, mégsem tudtam a képet feltenni arra az oldalra, ahol előző nap beszélgettünk, valamit nagyon könnyen megtanultam a gépen használni, ez viszont nem ment. Hiába autószerelő voltam, s nem igen értettem a számítógépekhez. Így aztán négy nap múlva mikor újra találkoztam Andrissal és megkérdeztem tőle, hogy na és csinos az új barátnője, ő csak ennyit válaszolt rá: - Á, nem is láttam az óta, biztos rég elfelejtkezett rólunk, mert nem is írt még egy sort sem. Én pedig nem hogy elmondtam volna neki, hogy én vagyok az a lány, ehelyett rögtön a pártfogásomba vettem, hogy lehet, hogy nem is tudja feltenni a fényképét és azért nem ír. Andris ekkor rám nézett és azt válaszolta, hogy azt még egy gyerek is meg tudja tenni, s meglepődött a válaszomon, hogy még én sem tudom, mert akárhogyan is szerettem volna, nekem sem sikerült. – Na! Te is találtál egy neked való oldalt? – kérdezte ekkor. Én meg, hogy elszóltam magam, csak szótlanul mentem tovább és zavartan felhúztam a vállam, de ekkor felém fordult és ezt mondta: - Örülök neki, hogy végre barátkozol másokkal is, rajtunk kívül. Sok sikert kívánok hozzá! – S ezt olyan őszintén mondta, hogy ettől a perctől fogva, még jobban a szívembe zártam őt. S ahogy most, évekkel később visszagondolok ezekre az időkre, ez fáj a legjobban, hogy ő volt a legeslegjobb barátom s őt vágtam át a legjobban!

Ettől a naptól kezdve egyre jobban ragaszkodtam ehhez a fiúhoz, sokat szórakoztunk együtt, akár kettesben voltunk, akár a többi barátommal. (Akár fiúként voltam jelen az életében, akár lányként a neten.) De most már nagyon odafigyeltem arra, hogy Zsuzsiként is jelen legyek András életében, mert élveztem az egyre növekvő figyelmét, amelyet irántam tanúsított. Először persze csak apró dolgokban kevés alkalommal, majd egyre többször reagáltam, s persze egyre pozitívabban az ő válaszaira a neten, s mivel őszintén érdekeltek az írásai, akár csak egy egyszerű vicc volt, vagy a legkomolyabb dolog, a direkt túlzott érdeklődésemmel elértem nála, hogy megadja az e-mail címét, s ott már nem kellett tíz néha tizenöt ember írásaira figyelnem, végre kettesben lehettem vele. Bár tudom, hogy ez igen hihetetlenül hangzik, de nem lettem ezek után sem homoszexuális, ugyan úgy a lányok érdekeltek tovább, de nagyon tetszett ez az új helyzet, mert végre volt egy ember akivel komolyan elbeszélgethettem minden gondomról, örömről, bánatról, s tőle megkaptam azt a szeretetet, figyelmet és ragaszkodást, amire mindig is vágytam. Szerettem volna én is jóképű lenni, ahogyan ő is az volt, szerettem volna, ha a lányok utánam is megfordultak volna. A való életben büszke voltam arra, hogy ő a barátom, s mennyiszer elcsodálkoztam ezekben, az időkben, hogy ő engem úgy fogadott el, ahogy voltam. S tudtam, hogy ő igazából is értékel, mint embert, barátot, mert őt nem az érdekelte, hogy hogy nézek ki, hanem felkarolt, mint a kisöccsét és megpróbált mindenben támogatni. Nagyon sokat voltunk együtt akár Tamásként voltam jelen, s Zsuzsiként még többet. Mert egyre jobban net függő is lettem. Sokszor a munka után nem is hazafelé vettem az utat, hanem Gergőhöz mentem és kilencig - tízig tanultam a gép működését, aztán irány haza és folytattam, ahol abbahagytam, leültem a gép elé csetelni a haverokkal, hajnali háromig-négyig folyt a beszélgetés, meg a játék. Sokszor volt úgy, hogy szinte beájultam az ágyba. Reggel hatkor pedig keltem, mert dolgoznom kellett menni. Nemsokára beiratkoztam egy számítógépes tanfolyamra is. Kezdtem élvezni az „életet”. Az igazság azonban az volt, hogy úgy jártam, ahogyan a drogosok, vagy az alkoholisták. Ugyanolyanná tudja tenni az internet az embert, mit ezek az ún. szenvedélybetegségek. Éppen olyanná lettem én is. Amikor először kipróbáltam, nem is igazán tetszett. Olyan volt az egész, mintha csak egy képes újságot olvasnék. Aztán, mikor újra visszatértem, megpróbáltam vele megbarátkozni. Fogadjam el olyannak amilyen, ha ez a haverokat szórakoztatja! Nem akartam én sem lemaradni! Aztán pár nap múlva rájöttem a nagy titokra! Ez a képes újság élt! Nemcsak, hogy a haverokkal élő egyenes adásban beszélgethettem egy- egy oldalon, hanem a szívemhez szóló dolgokról beszélgethettem akárkivel! Mivel bármilyen oldalra be lehet regisztrálni, anélkül, hogy tudnák, ki is vagy valójában, az interneten elérheted a teljes szabadságot. Bárkinek a véleményét leírhatod, mintha az a sajátod lenne, bárki ismétlem bárki nevében írhatsz dolgokat, hogy a végén a beszélgető partnered azt hiszi, hogy egy nagyon jóképű, magas, csinos fiatalember vagy, aki szuper okos, intelligens, és kész szerencse, hogy ilyen emberek még léteznek, s lehet velük találkozni, ha csak itt a neten is. Hát ez volt velem is. Minél jobban belebonyolódtam annál jobban tetszett, élveztem, amit teszek. Mások becsapása, a kis és egyre növekvő hazugságok, rengeteg ember átverése, semminek tűnt, játék volt az egész. Nekem! S ezt mondják a szakértők is, akik ilyen emberekkel foglalkoznak, hogy először csak kipróbálod a drogot, és uralkodni tudsz felette, egy idő után azonban, amihez elég akár tíz nap is, már Ő URALKODIK RAJTAD! ÁTVESZI FELETTED A HATALMAT! Először a tested, a gondolataid egy kicsi részét uralja csak le, aztán folyamatosan napról napra még egy kicsit elvesz az igazi énedből, az igazi megélhető valódi életedből, amit önként átadsz neki, mert azt hiszed, hogy még mindig te uralod. S napról napra becsapottabb leszel, s végül teljesen a hatalmába kerít. Annyira, hogy ekkor már szeretnéd, ha csak néhány percre is átvenni a hatalmat, ez nem fog sikerülni. MINTHA ÖSSZENŐTTETEK VOLNA! S ezek után tapasztalod meg azt, hogy ha akarnád is foggal, körömmel szeretnél elszakadni tőle, ez sehogyan sem fog összejönni, mert már nem te vagy az úr a saját életed fölött! S újra és újra belelépsz ugyanabba a „kakiba”, s egyre mélyebbre süllyedsz benne! Így nem csak, hogy hónapok, hanem hosszú évek teltek el azóta, hogy beléptem egy másik ember életébe. S aztán mikor már évek óta ismertük egymást s kezdett kicsit kihűlni a kapcsolatunk, újra és újra bevetettem a régi taktikát, amit régen anyáékkal is megtettem kicsi koromban. Betegnek tettettem magam, itt a neten még a karom is eltört, csakhogy sajnáltatni tudjam magam, s ekkor általában Andris elhalmozott „ajándékokkal”. Persze, csak képeket szedett le nekem az internetről és ezeket küldte el, de foglalkozott velem és ez nekem elég volt. Aztán kezdett mégis minden megváltozni köztünk. Találkozni szeretett volna velem, többször is, de megint a régi dolgok jöttek elő. Épp az indulás pillanatában olyan szerencsétlenül léptem, hogy kiment a bokám, és nem tudtam menni, vagy bármi közbe jött, és valahogy soha nem jött el kettőnk számára a várva várt pillanat.

Esténként azonban már sokszor elhatároztam magam, hogy kitálalok neki mindent, aztán megint nem ment. Hányszor elhatároztam magam, hogy végre abbahagyom, de estefelé újra és újra leültem a gép elé, s vágytam arra, hogy újra kettesben legyek vele. Az álmaim a vágyaim újra és újra itt teljesültek be, itt éreztem jól magam, kiléptem a mindennapok keserű egyhangúságából, izgalomra vágytam, mint bárki más. S közben a való életem is megváltozott. Elfogadtam egy cégnél egy állást, s most már nemcsak esténként, hanem egész nap a számítógép előtt ültem. A régi vágyamat, a saját autószerelő műhelyt feladtam. S ekkor, mikor azt gondoltam egyenesben vagyok, az életem fenekestül felfordult.

Péntek este volt, ültem a gép előtt és éppen a szívemet akartam kiönteni Andrisnak, mert éreztem, hogy kezd újra ellaposodni a levélírásunk. (De most túllőttem a célon, mint utólag kiderült. De nekem ez már nem számított, a kis és nagy hazugságok súlyát, már nem tudtam rendesen felmérni, csak az események után jöttem rá, hogy mit tettem a legjobb barátaimmal.)

- Szia Andris. Itt vagy? üdv. Zsu.

- Hello! Vagyok. (írta András) Mizujs? Mi van veled? Régen nem írtál!

- Ne haragudj, de sokat kellett dolgoznom az elmúlt hetekben. Majd küldök fotókat, nagyon jól sikerültek. És te hogy vagy? – Zsu.

- Én jól, semmi nagydolog nem történt itthon.

- Én viszont sokat gondolkoztam, hogy mikor mondjam el Neked, de csak most állok készen. Úgy hiszem. – Zsu.

- Micsodát? Nagyon komolyan írsz! – Andris

- Úgy érzem, elég komoly már a kapcsolatunk, s te komolyabb fiú vagy, mint a többiek az oldalon, ahol szoktunk beszélgetni – Zsu.

- Na, mondjad már! Nagyon kíváncsi vagyok. – Andris.

És akkor elkezdtem a nagy történetet leírni, mintha ezek az események valóban megtörténtek volna velem.

Miért is mentem ki valójában Svájcba, miért vállalkoztam erre egyedül, rokonok nélkül, hiszen már több éve kint élek.

- Kisgyerek korom óta bajok voltak a családommal. Apám ivott egyre többet és többet, már nagylányok voltunk tíz-tizenkét évesek, amikor először láttuk, ahogy apám megverte anyámat. Utána s ekkor már tudtam, hogy előtte is rendszeresen neki ment. Sokszor sírva mentünk a szomszédba segítségért, hogy hívják a rendőrséget, s ők egy idő után, már állandó vendégek voltak nálunk. S mire tizenhat éves lettem már engem is rendszeresen felpofozott. Ha józan volt, kedves volt hozzánk, kenyérre lehetett volna kenni, anyám is ezért nem vált el tőle. Még mindig szerette, és reménykedett benne, hogy egyszer csak leteszi a poharat végleg, s végre nyugtunk lesz.

Hányszor hajtogatta, mikor józan volt, hogy: - ígérem anyukám, hogy rendes leszek hozzátok, - nem iszok többet anyukám, csak még ezt az egy pohárral! Aztán megint kezdődött minden elölről, s hamarosan megint az asztal alatt kötött ki. Tizennyolc évesen már csak egy halvány reménysugár maradt meg bennem, hogy apuci megváltozik. Ekkor jött éppen kapóra a felkínált lehetőség, hogy én is a kiválasztott tizenöt diák között vagyok, aki kijuthat akár külföldre is, ha szerencséje van, modellként. Így aztán mikor minden összejött, szó szerint repülve hagytam el Magyarországot.

Sokáig beszélgettünk még ezen az estén Andrissal, hajnali három körül kerültem ágyba, de most már biztos voltam benne, hogy sikerült Andrist teljesen, ha lehet az eddigieknél még jobban az ujjam köré csavarnom. Másnap mindent megbeszéltünk Andrissal és a haverokkal a sarki kiskocsmában (mint Tamás), s arra a következtetésre jutottunk, hogy szeretnénk segíteni valahogy Zsuzsinak, és minden ágálásom ellenére (ami már kezdett feltűnni a többieknek, úgyhogy végül abbahagytam) szóval arra jutottunk, hogy meg fogjuk hívni Zsuzsit Magyarországra, Budapestre, egy hét kikapcsolódásra. Ha majd hazajön a lány, látogatóba a szüleihez, s akkor mi is megismerkedünk vele, s ha lehet, segítünk neki a családi ügyeiben. Azt még, hogy hogyan nem tudtuk, de a lányok már el is kezdték szervezni, hogy ha Zsu megjön, hol fog lakni, és hogy ki tud az ellátásában segíteni. S már aznap este Andris elmondta nekem Zsunak a neten, hogy szeretne segíteni, s elmondaná a barátainak is, hátha ők is tudnának valamiben engem támogatni.

Ültem otthon a konyhaasztalnál és vacsoráztam a szüleimmel, amikor hirtelen megkérdeztem apámat, hogyha valaki találkozni akarna vele, egy olyan személy, akivel ő viszont nem szeretne találkozni, hogy adná ezt tudomására úgy, hogy ne bántsa meg. Apám tudva, hogy sokat ülök a gép előtt visszakérdezett:

- Összeszedtél egy nemkívánatos csajt az interneten?

- Hát, úgy valahogy – adtam az ártatlant.

Anyám közbeszólt: - kedvesen próbáld a tudomására hozni, hogy ő, nem tetszik neked.

Apám viszont csak ennyit mondott: - radikálisan, hogy eszébe se jusson téged újra zaklatni!

- Ó, hát nem szabad a lelkébe taposni, mert azt csak te úgy gondolod! – szólt megint anyám. Én pedig átgondolva a beszélgetést, kitaláltam, hogy mind a kettőt bevetem.

S el is kezdtem hamarosan a gép előtt, mikor újra beszélgettem Andrissal:

- Zsu! Itt vagy? Válaszolj kedvesem! - üdv. Andris.

- Zsu. Ha vagy válaszolj légyszi.

- Igen, vagyok! Szia. - Zsu.

- Ne haragudj rám a tegnapiért, ha nem akarod, nem mondom el senkinek a családi gondjaidat! - mondta Andris.

- Nem haragszom, tudom, hogy csak próbáltál segíteni. (S közben meg magamban mosolyogtam, miközben ültem a számítógépem előtt, s azon gondolkodtam, hogy na szép, már ő is kezdi a hazudozást, nem csak én?!) Este rájöttem, - írtam tovább Andrisnak,: hogy mivel te rendes srác vagy, gondolom, hogy a haverjaid is jó fejek, s én is szeretnék velük találkozni.

- Tök jó! Nem tudtam, hogy fogsz reagálni rá. Elmondom majd nekik, s remélem sikerül, minél előbb találkoznunk.

Ezek után egy-két héttel minden le volt beszélve! Három hét múlva jön a csaj, meglett a szállás, a kaja, a programok, s hogy várjuk a Ferihegyen! (És igazából, át sem gondoltam, hogy mit teszek, ugyanúgy kitaláció volt ez is, mint a többi! S miközben lázasan készülődtek a többiek, s egy csomó fáradságukba, sőt pénzükbe került a dolog, nekem megint csak egy következő jól kitalált történet volt, amit bármikor felrúghatok. Tulajdonképpen pont úgy, mint ahogyan azt egy volt drogos barátomtól egyszer hallottam: a barát csak addig volt jó neki, amíg ki tudta használni. Utána eldobta, mint egy koszos rongyot.)

Mindenki izgatottan várta Zsuzsit a reptéren, csak én hiányoztam, mert egy nagyon sürgős munkát kellett a cégnél elvégeznem. Nemsokára azonban jött egy telefon Andris szüleinek, hogy Zsuzsit ne várják, mert leesett a lépcsőn, és kórházban van, ahol éppen a fekvőgipszet teszik a lábára. S elnézést kérve a történtek miatt, letéve a telefonkagylót, mint aki jól végezte dolgát, hazamentem, letusoltam, és vidáman bandukolva mentem Lilláékhoz (hiszen mindent rendben elintéztem) a barátnőmhöz, ahol majd „el lesz” szállásolva Zsuzsi.

Egy rakás csalódott embert találtam helyette! Mikor kérdeztem, hogy mi történt, s elmondtak mindent, hogy miközben ők elintéztek mindent, a szállást, a kaját (Lilla anyukája egész délelőtt sütött-főzött) vettek egy csomó jegyet, moziba, színházba, még fürdőjegyeket is a Gellértbe, az egészből nem lett semmi. Zsuzsinak eltört a lába, fekvő gipszet kapott, így hetekig az ágyhoz lesz kötve. A szülőknek telefonált a lány egyik ismerőse, hogy mi történt. Ahogy most végig néztem a haverjaimon, ahogy csendben ültek a nappaliban, már nem is tetszett annyira a kitalált történetem. Már nemcsak Andrist vágtam át, hanem a többieket is, s így már nekem sem tetszett ez a „játék”. S bár este már a neten voltam, csak tizenegy felé értem el Andrist, s bár elvileg nem tehettem a lábtörésről, a kapcsolatunk megváltozott. Teljesen. Pár nap múlva ugyanis Lilla felhívott, hogy Andris bulit szervez a bandának, menjek el én is, mert szeretne valamit majd elmondani nekünk.

Szombat este volt, lépkedtem Gergővel a József körúton, majd ahogy jobbra fordultunk a saroknál, Andrisék háza előtt belebotlottunk a többiekbe. Mikor felértünk a házukba, Andris anyukája nyitott ajtót. Beinvitált minket a nappaliba, ahol két hosszú asztal volt megterítve. Ahogy az asztalhoz léptünk és folytattuk a beszélgetést, hirtelen belépett az ajtón Andris. Odalépett az asztalhoz, és egy kés nyelével megütögette az egyik poharat. Mosolyogva fordultunk felé.

- Na mi van pajtikám? – kérdezte Gergő a régi megszokott módján, de hamar elkomolyodtunk, Andris arcát látva.

Andris rá unt a széplány, Zsuzsi ígérgetéseire, s nagy nehezen, de elfogadott egy külföldi állást.

A munkahelye szeretné a sört kint is reklámozni. KÍNÁBAN! – Mi van? Ugye nem jól hallottuk? – Más nyugatra menne minden áron, és te meg Kínába mész? – Nem akartam hinni a fülemnek. Aztán a fiú elmesélte, hogy eddig csak Zsuzsi tartotta vissza, hogy lépjen. De mostanra már letett arról, hogy valaha is találkoznak. Valami mindig közbejön, mikor össze akarnak jönni, így aztán, ha nehezen is de rászánta magát, hogy lépjen. Net biztosan van Kínában is, így tehát chatelni tud ezután is a lánnyal. – Mikor mész? – kérdezte most Gergő. Jövő hét kedden indulok. - Jött a válasz. Csönd lett. Jövő hét kedd! Te jó ég! Derült égből, villámcsapás! Erre senki sem számított. Szomorúan, meglepően nagy csendben hagytuk el a lakást. Nem akaródzott már senkinek sem viccelődni, poénokkal elütni. Pont a banda feje távozik!

S az fájt a legjobban, amikor a barátom, akit ismerni véltem, ennyit mondott még Zsuzsiról: - lehet, hogy az egész egy nagy átverés. Nem tudja, mit gondoljon róla, a lányról, mert valahogy mindig közbe jön neki valami, és soha nem tudtak eddig találkozni egymással. Én meg csak álltam az ajtóban, egy ideig, mintha fejbe vágtak volna, és mérges voltam, hogy: - hogy - hogy csak kitaláció volt az egész, csak egy jó vicc, mégis mit gondol rólam ez az ember? Ekkorra már szinte csak az álomvilágomban éltem, mintha el lettem volna varázsolva, sokszor már nem is tudtam és nem is akartam elválasztani a valós dolgokat a valótlantól. S Andris minden álmommal és vágyammal együtt, nemsokára, augusztus huszonhatodikán elment Kínába.

Idén szép, meleg nyarunk volt. Mi többiek, akik lassan felébredtünk a kábulatból, hogy a banda főnöke itt hagyott minket, szerveztünk még egy utolsó ez évi Balcsis bulit, ahova Péter az egyik srác húga is eljött. Amikor a fiú megkérdezte, hogy jöhet-e a kishúga is a bulira, néhányan ugyan elhúzták a szájukat, de sűrűn bólogatva mondogatták, persze hogy jöhet, miért is ne? Már ültünk a vonaton és lestük, hogy jönnek-e már? Az utolsó pillanatban ugrottak fel a vonatra: a huszonhét éves Péter és a kishúga, aki úgy tizennyolc éves lehetett. Talán százhetven centi magas volt, barna hosszú hajjal, sok szeplővel és az orrán egy kecses kicsi szemüveggel.

Ehelyett, mi egy kb. tíz éves csitrit vártunk, aki egyfolytában kérdezősködni fog mindenről, unásig, s akit majd egész nap pesztrálgatni kell. Így aztán kellemes meglepetés volt számunkra, mikor megjelent. S nemcsak a korával, hanem a modorával is meg voltunk elégedve. Nagyon jó humora volt, végtelenül kedves, mosolygós lány volt. Velem szemben volt már csak hely neki, így nagyon kellemesen telt az utam a Balcsiig (no meg vissza is!) Rengeteg közös témánk akadt és egyből a szívembe zártam, mert komoly dolgokról is el lehetett vele beszélgetni, s nem zavarta, hogy mindannyian idősebbek vagyunk nála, könnyen beilleszkedett a bandába.

Másnap együtt mentem a bátyjával, a metrón, s beszélgetésünk közben „véletlenül” megjegyeztem, hogy hol rejtegette eddig a „kishúgát” Anitát, és miért nem hozta el már előbb is a bulikba, tök jó fej! Péter pedig legnagyobb megrökönyödésemre ezt válaszolta: - te is tetszettél Anitának, egész este azt kérdezgette tőlem, hogy van-e most barátnőd?

Nem akartam hinni a fülemnek! Nekem barátnőm? Életemben nem volt egy sem, nemhogy az elmúlt hetekben vagy hónapokban! De miután eddig eljutottam a gondolataimban, s éppen válaszolni akartam, Péter hirtelen felkiáltott: - jaj, nekem itt le kell szállnom, szia. – és elviharzott. Na, ezt jól elszúrtam. – gondoltam.

Délután három óra volt, mire végeztem otthon a munkámmal. Most előbb megcsináltam mindent, mint szoktam, elindultam  Péterékhez. Ahogy felértem a metrótól az aluljáróba, megláttam egy bácsit, aki rózsákat árult, majd hirtelen ötlettől vezérelve vettem tőle egy csokorral, s kettesével ugráltam felfelé a lépcsőkön, majd felugrottam a villamosra. Elvittem a virágot Péterék házához. Ahogy becsöngettem egy kislány hangját hallottam meg: - Ki az? – kérdezte. – Szia, Péternek vagyok a barátja, Tamás. – Be tudsz engedni? - Senkit nem engedhetek be! – szólt ki a kicsi lány ekkor. - Nincs itthon senki rajtad kívül? – kérdeztem. – De van! Cirmi cica és a kutyusunk Alex. – És Anita, a nővéred? – Ő dolgozik. Öt órakor jön haza. - Miután ezeket tisztáztuk, kérdeztem, hogy az ajándékot, amit Anitának hoztam, hogyan tudom átadni neki, mert már nem akartam hazavinni, aztán újra visszajönni vele. A pici lány ekkor azt mondta, hogy egyenként tegyem bele a nyílásba, ami az ajtajukon van, ott szokta a postás néni is a leveleket beadni neki. Jónak tűnt az ötlet, becsúsztattam a rózsákat a levélládába, a kicsi lány pedig ügyesen kiszedegette őket, majd bele tette őket egy vázába, majd óvatos léptekkel bevitte őket Anita szobájába az asztalra. Én közben írtam egy levelet a lánynak a lépcsőn. Miután a harmadik papírt is összegyűrtem, mert nem tudtam mit is írjak neki, a negyedik papírra csak ennyi sikeredett: Sok szeretettel: Tamás.

Hát így kezdődött.

S hogyan folytatódott? Két hónap múlva megtartottuk az eljegyzést, s rá két hónapra az esküvőt! Minek siessük el, gondoltuk. Jó lesz ez így is!

Négy hónap! Négy hónappal ezelőtt feleségül vettem egy csodálatos lányt, akit előtte alig ismertem, s hol voltam én azelőtt négy hónappal? Sehol. Egy gép előtt ültem, s irkáltam egy kitalált személy képében, egy fickónak. Teljes átverés volt az életem. S mára micsoda szerencse pottyant az ölembe! Az egész életem megváltozott! Vagy mégsem?

Hét hónapos házasok voltunk, amikor észrevettem hazafelé menet, hogy az aluljáróban egy bácsi rózsákat árul. Te jó ég! Gondoltam. Pont így kezdődött! Így aztán vettem egy csokorral a feleségemnek, és már előre örültem, mit fog hozzá szólni. Ahogy befordultam a sarkon, a házunk előtt megpillantottam egy autót, amely épp a mi házunk előtt állt. A sofőr akkor segítette ki a feleségemet a kocsiból, majd egy férfi bekísérte őt az ajtóig. A földbe gyökerezett a lábam. Először melegem lett, majd hirtelen el kezdtem fázni. Ideges voltam, amikor a kocsi végre elhúzott és bementem a házba. Nem tudom, hogyan kezdtem a beszélgetést, de azóta tudom, hogy a harag tényleg rossz tanácsadó, ahogyan nemrég ezeket a szavakat olvastam valahol. Teljes mértékben igazat tudok adni e szavak írójának. Csúnyán összevesztem a nejemmel. Nem láttam az idegességtől rendesen. Azt a nyilvánvaló tényt, hogy ez volt az első alkalom, hogy ez a férfi haza hozta, s a főnöke volt, mégsem mondhatta neki, hogy bocs nem kérek belőle. Mármint a hazaszállításból. - Miért nem? –Elkopik a lábad, ha nemet mondasz? – Soha nem tudtam, hogy ennyire féltékeny tudnék valakire lenni, hát most megtudtam! S hova menekültem? Az első kézenfekvő helyre. Egy cset szobába. Újra.

Már egy éve felhagytam vele. Nem is hittem volna, hogy ezt újra fogom kezdeni. De mégis itt kerestem vigaszt, a régi haverok között, fönt a neten. Hol is kereshetne máshol vigaszt, egy olyan ember, mint én? Vagy a sarki kiskocsmában, vagy a neten, a régi haveroknál.

S eddig is lesüllyedt embernek tartottam magam, most ha lehet még lejjebb sikerült mennem. A feleségem mellett újra elkezdtem keresni a régi haverok közt azt az egy embert. A régi haveromat, Andrist a „szeretőmet”. Lehet ennél még jobban lesüllyedni? Lehet. A legkézenfekvőbb volt, hogy az önsajnálat, amikor hatalmába kerített, valahol segítséget találjak. Lelki támaszt, elfogadást, teljes önzetlen szeretetet. Én, aki olyan sokáig átvertem embereket, megint itt voltam, és vártam, hogy megtaláljam azt az embert, aki elsőként az életemben, elfogadott olyannak amilyen voltam, s persze itt is voltak sarki kiskocsmák, ahol eléggé sajnáltathattam magam. Az ezután következő hetekben pedig derekasan helyt álltam az önsajnálatban, s a feleségem szidásában. A kiskocsmában „igazi” barátokra találtam e téren, hiszen sokan voltak kaphatóak a bólogatásra, s hogy mindenben engem támogassanak a feleségemet, pedig elhordják mindennek, annak reményében, hogy fizetek nekik egy sört, vagy egy kis pohár pálinkát. Így, lassan, de biztosan kezdtem eltávolodni a kedvesemtől, és bár ő, nagyon hamar bocsánatot kért tőlem az incidens miatt, én nem tudtam, vagy inkább nem akartam megbocsátani neki, hanem folyamatosan piszkáltam, s újra és újra felhoztam az esetet, hogy neki is fájjon, ne csak nekem. Hétfőtől péntekig nagyon könnyű volt őt elhanyagolnom, mert reggel korábban indultam dolgozni, mint ő, este pedig munka után, hol a kocsmában voltam, és késő este értem haza, hol pedig otthon ültem a gép előtt. Szombaton, mind a ketten eljártuk hazulról, bár nem tudtam, hogy a feleségem merre jár. Vasárnapi nap pedig „szent” volt, akkor otthon voltunk mindketten, én bent a szobában „dolgoztam”, ő pedig a konyhában főzött. Aztán az egyik vasárnap reggel, reggeli közben megszólalt: - Tamás, ha megengeded, szeretnék elmenni vasárnap délelőttönként egy rendezvényre. – Minek kérsz rá engedélyt? – kérdeztem, - hiszen úgyis azt csinálsz, amit akarsz! – De, te vagy a családfő, szeretném, ha te döntenél. – válaszolta nekem. – Tőlem! – ezt volt az automatikus válaszom. De ezzel az egy mondattal szíven ütött a nejem. Te vagy a családfő! Milyen családnak vagyok én a feje? – kérdeztem magamban gúnyosan. Hiszen már rég elvesztettem a családomat. De amilyen hirtelen rám jött az önsajnálat érzése, olyan hirtelen el is szállt. Mert egy pillanat alatt, mintha valami pikkelyek estek volna le a szememről, el kezdtem látni. Az esküvőnk után, az első naptól kezdve, a reggelim után, kaptam Anitától egy kis kocka csokit, amit az óta is rendszeresen megtaláltam a tányérom mellett. Most is ott hevert, a kis barna csoki a jobb kezem mellett. Minden reggel automatikusan kicsomagoltam és megettem. De most más volt. Hirtelen ráeszméltem! Anita már nem a barátnőm! Hanem a feleségem. Őt nem dobhatom ki, mint egy barátnőt, akit megun az ember. Neki megígértem, tanuk előtt, hogy hű maradok: egészségben, betegségben, boldogságban, szegénységben, gazdagságban, vagyis állandóan! Ő a feleségem! És én vagyok a férj, a családunk feje, ha még csak ketten vagyunk, akkor is! Hiszen ez egy család, egy egész család! Ekkor jöttem rá, hogy amíg én kezdtem elmarni magamtól a kedvesem, addig ő, ha meg is bántódott, ezt próbálta nem kimutatni felém. Ő nem bántott, nem szólt be állandóan, nem piszkált, és nem jött haza majdnem minden este részegen. És nem csalt meg, csak úgy, „édes” bosszúként. Így utólag belegondolva, tudom, hogy eszébe sem jutott. Rájöttem arra is, hogy ez már nem egy játék. Régen, mikor még nem ismertem őt, a neten játszhattam eleget az érzelmekkel, de ez már a valóság volt. Itt mindennek súlya volt, és a mindenbe már én is valóságosan beletartoztam. Mert összefoglalva az elmúlt éveket rá kellett jönnöm az igazságra: Éveken keresztül hazudoztam főként egy, később már több embernek is. Először ez egy jó játéknak tűnt csupán, amelyet gondoltam naivan, bármikor képes leszek abbahagyni. Később beszippantott ez az életmód, és mire ki szerettem volna mászni belőle, szinte teljesen tönkre tett. Hiszen azt hittem, hogy ez a valóság, teljesen felcserélődött az értékrendem, és elhittem, hogy én vagyok Zsu, s megsértődtem, amikor Andris beszólt, hogy lehet, hogy ez a lány csak egy kitalált személy. Mire Anitával idáig eljutottam, hogy feleszméltem, hogy ő már valóságos személy, lelkileg szinte teljesen kiégtem. Bárhogy is vágytam egy teljesebb, tökéletesebb életre, rá kellett jönnöm, hogy az életemet már „nem én irányítom”, nem tudok minden szót tettet úgy megélni, ahogyan azt a gép előtt tettem. A valódi élet örömei nem sokat jelentettek számomra, és ez kezdett már most meglátszani a házasságomon. Igazából nem sokat jelentettek számomra ezek a szavak: szeretet, öröm, hűség, kitartás, türelem. Az igazi valós élet alapjai. S bármennyire is szerettem volna már elszakadni a kitalált világomtól, rá kellett jönnöm, hogy ez nekem már egyedül nem megy, mindig vissza-visszatértem a cseteléshez, ugyanazokat a régi lelki örömöket, izgalmakat, elismeréseket várva, amelyek annyi boldog órát adtak eleinte. De már sokszor untam az egészet, s bár mennyire is elszakadtam volna tőle, csak ismételni tudom, nem tudtam, egyedül nem voltam rá képes.

Pár hét múlva azonban történt velem egy csodálatos dolog, pontosabban ekkor kezdődött. Péntek este, amikor a lefekvéshez készülődtünk a feleségem odafordult hozzám, és ezt kérdezte: - Holnap elmennék a barátaimmal kirándulni fel a Gellért hegyre és szeretném, ha te is eljönnél! – Jó, rendben. Mikor indulunk? – kérdeztem vissza. – Reggel hat órakor. – S bár láttam, Anitán, hogy még akar valamit mondani, mégsem szólalt meg, így a másik oldalamra fordultam és elaludtam. Másnap reggel csak indulásunk előtt merte elmondani, hogy a barátai keresztények, és velük kirándulnánk. – Jó, mehetünk. - Nem ezt a választ várta a feleségem, mert sokan tartózkodnak a hívő emberektől. De, nekem volt néhány keresztény kollégám, és igazán jó fejek voltak, semmi ellenvetésem nem volt hát. Anita örült neki, hogy együtt megyünk, és hetek óta, most láttam először igazán boldognak.

Amikor találkoztunk a többiekkel és köszöntünk egymásnak, őszinte örömet láttam ezeknek a kedves embereknek az arcán, hogy én is elmentem a kirándulásra. S bár kicsit mégis tartottam tőle, hogy egész úton szent beszédeket fogok tőlük hallani, kellemesen csalódtam, mert semmi ilyesmiről nem beszélgettek velem egész nap. Amikor felértünk a hegyre, hirtelen odajött mellém egy öt éves forma kisfiú és megfogta a kezemet, majd ezt kérdezte: - jössz velem játszani? – a többiek mosolyogtak, a feleségem rám nézett és ezt mondta: - hamar találtál magadnak barátot! – igen, válaszoltam,- bár úgy látom, inkább ő talált meg engem. – A kisfiúval csak az anyukája jött el, s mint elmondta, nagyon örült neki, hogy a fia ennyire hamar keresett magának egy barátot, mert ez az első kirándulás amire, őt is elhozta, eddig csak ő jött egyedül, a kisfiú mindig a mamánál volt addig. Egész napra kibérelt a kissrác, és nagyon tetszett neki, hogy együtt játszottam vele, és nekem is tetszett a fiú, jó volt vele foglalkozni, nagyon jól éreztünk magunkat. Aztán eljött a délután négy óra, amikor előkerült egy gitár az egyik fiú „farzsebéből” és kezdett a kis csapat lecsendesülni, egymás mellé ültünk és el kezdtek a fiatalok Istent dicsérő dalokat énekelni. Ekkor megint odajött a fiú és az ölembe kéredzkedett, s amikor mosolyogva felém fordult, hirtelen megkérdezte: - ugye fogsz velem majd a Mennyben is játszani? – köpni, nyelni nem tudtam, ahogy szokás ezt mondani, s nem is tudtam, hirtelen mit válaszoljak neki. Annyira mélyen megrázott ez az egyszerű kérdés. Hiszen nem voltam vak. Ezek az emberek, ugyanúgy ahogyan a munkatársaim is, törődtek egymással, elfogadták egymást, és szinte tapintani lehetett köztük az egymás felé irányuló elfogadást és szeretetet. Anita egész úton hazafelé, azon gondolkozott, hogy Isten milyen jó, hogy még egy öt éves kisfiún keresztül is meg tudta szólítani a férjét, mert hiszen reggel és előtte több napon keresztül ezért imádkozott, hogy a férjét is szólítsa meg Isten, ugyanúgy, ahogyan azt vele is megtette. S az óta elhiszem, és tudom, hogy az életünkben semmi sincs véletlenül, nincs olyan hogy: - véletlen egybeesés, vagy kész szerencse. Isten akkor felnyitotta a szememet, arra, hogy Ő igenis létező személy. Bár a feleségemnek nem mondtam el, de nemsokára egy könyves boltban vettem egy bibliát, és el kezdtem olvasni a Máté evangéliumát. S ekkor hirtelen rám törtek az emlékek. Nem is tudom, hogy miért nem kerestem eddig Istent, miért nem Tőle kértem segítséget. Hiszen születésemtől fogva édesanyám vallásosan nevelt. Bár ezerkilencszázhetvenkettőben születtem, és kommunista időket éltünk akkortájt, anyukám elvitt titokban a református templomba és beszélt a pappal a vallásos nevelésemről, s nemsokára elkezdtem hittanra járni. Ez azokban az időkben nem volt könnyű. Hogy haszna volt, az biztos, mert már nem csak anyám hitt Istenben, hanem én is, és nagyon megszerettem a bibliai történeteket. De jött a rendszerváltás, s vele váltottam én is. Bár tudtam, hogy valahol nagyon messzire a földtől létezik Isten, nem törődtem azzal az élettel, amelyet Ő akart nekem felkínálni. Mára viszont, Ő lett az utolsó mentsváram, akiben még tudtam reménykedni, aki még vissza tudta adni a régi életemet, vagyis inkább egy teljesen újat. S ahogy olvastam a biblia lapjait, ugyanúgy éreztem felőle, amit akkor éreztem utoljára, amikor el kezdtem netezni. Hogy a biblia lapjai élnek. Az a személy ugyanis, aki segített megírni ezeket a könyveket, a sorok által beszél hozzánk. De nagyon lényeges, hogy ez által nem leépülünk, hanem fokozatosan helyre jön az életünk. Minden területen. Mert eddig a számítógépezés, az internetezés eme fajtája, a kisebb nagyobb hazudozásom végül kártyavárként dőlt össze, de ahogy a bibliában Jézusról, mint Messiásról olvastam, mintha egy sziklára építettem volna fel az életem. Már az első evangéliumban, ezekkel a mondatokkal kezdtem: - Ha azért ti gonosz létetekre tudtok a ti fiaitoknak jó ajándékokat adni, mennyivel inkább ad a ti mennyei Atyátok jókat azoknak, a kik kérnek tőle?! - S mivel folytattam? Isten állandóan megnyilvánuló szeretetével felém, azzal, hogy Jézus ÉRTEM S ÉRTED adta az életét! S ha ezt elfogadom, Jézus helyettesítő áldozatát, hogy a kis és nagy bűnök megtevése után, Isten nem haraggal és ítélettel, hanem kegyelemmel ajándékoz meg, s ha ezt imában megköszönöm neki, és bocsánatot kérek Tőle, ezáltal, én Isten gyermeke lehetek, s Jézusnak, vagyis Isten fiának a testvére!

Vasárnap reggel volt, de ez a mostani vasárnap reggel más volt, mint az eddigiek. Minden hétvége eddig ugyanúgy zajlott. A feleségem felkelt, készített kettőnknek reggelit, majd magának uzsonnát, hogy elmenjen a vasárnap reggeli Istentiszteletre, én addig lezuhanyoztam, majd bekapcsoltam a számítógépet, és leültem elé. Ezen a napon azonban, megkerestem az autó kulcsát, s mikor készülődött Anita az induláshoz, felajánlottam neki, hogy elviszem. Meglepődött. – Elviszel? – Igen. Talán tilos a nejemnek kedveskednem? – Ó, dehogy! – válaszolta örömmel. Amikor beértünk Pestre, és megálltam a gyülekezeti ház előtt, hogy kitegyem a feleségem, megpusziltuk egymást és bement a nejem az ajtón. Beindítottam a motort majd elindultam, aztán tettem a háztömb körül egy kört, és mikor találtam egy megfelelő parkolót leállítottam a kocsit és én is elindultam a felé a gyülekezeti ház felé, amely régen egy kis mozinak adott otthont. Amikor beléptem az épületbe, és tovább haladva beértem a nézőtérre, ott már ült néhány ember. Nemsokára megláttam Anitát is lehajtott fejjel, az egyik széken ülve. Odaléptem hozzá, és csak ennyit kérdeztem: - Szabad ez a hely?

Hét éve történt mindez velem, és velünk. A kis gyülekezeti házban az Istentisztelet után előre mentem, és kértem a gyülekezet pásztorát, hogy imádkozzon értem, mert szeretnék én is hívő lenni. Hiszen nem kellett bizonygatnia számomra már senkinek, hogy Isten létezik. Csak szerettem volna már megnyugodni végre, megpihenni Nála. Ezen a napon hívtam be a szívembe Jézust. (Ahogy régebben a feleségem mondta egyszer: - Jézus ott áll a szíved ajtaja előtt, csak ki kell nyitnod Neki, és Ő belép rajta.) Aztán folyamatosan rájöttem, hogy ami éveken keresztül megkeserítette az életemet, csak azért ragaszkodik még hozzám, mert a szívem mélyén még én ragaszkodtam hozzá. Letettem Isten lábai elé ezt a bűnös életmódot és Ő megszabadított belőle. Visszaadta az életem értelmét. Kezdtem fokozatosan megváltozni lelkileg és testileg is. S amit mindig kerestem, és eddig nem találtam meg, még a feleségemen keresztül sem, azt a mindent felülhaladó, mindent átjáró, gazdag és legfőképpen elfogadó szeretetet, itt Istennél megtaláltam. Mert nem kellett addig várnom arra, hogy kapcsolatot létesíthessek Vele, míg jobb ember leszek. Ő elfogadott így, ahogy voltam. Kiégve, fáradtan, bűnökkel megterhelt élettel is. Mert Ő tényleg az Édesapám akart lenni. S ugyan úgy akar velünk, a gyermekeivel foglalkozni, mint ahogy a saját édesapánk tenné. Sőt jobban, hiszen Jézust, az egyetlen egyét áldozta fel értünk!

A számítógépet nemsokára kidobtam és nyitottam egy autószerelő műhelyt.

Andrisnak, pedig amikor egyszer meglátogatott minket, mindent elmondtam és őszintén bocsánatot kértem.

/A szerző megjegyzése: - Amikor írtam ezt a novellát, néha a hátamon is felállt a szőr. Igen nehéz volt ezt a történetet leírnom, mert ennek az embernek az élete olyan bizarr, szinte már skizofrén. De mégis sikerült megbirkózni vele, kár is lett volna ha nem tudom leírni, hiszen a történetet igazság ihlette, a főszereplő tényleg átverte a legjobb barátját, másnak adva ki magát az interneten…

Azért írtam meg ezt a könyvet, hogy az emberek lássák, hogy Isten ma hogyan munkálkodik közöttünk. Isten ugyanolyan jó hozzánk ma is, ahogyan régen is az volt. Hiszen az emberek többsége, mindig arra vár, hogy Isten lépjen feléjük, mutassa meg magát az ő életükben, pedig Ő ezt már régen megtette. Jézust, az egyetlen fiát, hagyta, hogy meghaljon a kereszten, helyettünk. Isten már lépett feléd, most te jössz.

Hívd be a szívedbe Krisztust, és válaszolj Isten kérésére igennel. Válaszd az életet, és mond ezt:

Istenem, kérlek, bocsásd meg a bűneimet, és köszönöm, hogy Jézus meghalt helyettem a kereszten. Nekem már nem kell bűnhődnöm a bűneim miatt, mert Jézus ezt már elviselte helyettem. Szeretném Jézust behívni a szívembe, és egy új életet szeretnék elkezdeni Veletek. Köszönöm. Ámen./

Mert Isten szeret téged, nagyon, nagyon szeret!