Kell ennél több? Aha!

Újra Balatonfenyvesen nyaraltunk. Már nem is tudom, hogy hány éve jöttünk ide először. Akkor még anyu is velünk volt. Most nyolc éves vagyok. Édesapámmal sétálunk, kellemes meleg van. Mindig is szerettem vele elmenni, sétálni. Annyira szeretem apucit. Jókat szoktunk szaladgálni, hintázni a játszótereken, sokszor csak a füvön fekszem és hallgatom a saját kacagásomat, miközben ő csikiz. Én meg csak hahotázok, és a végén már szinte könyörgök, hogy hagyja abba. De nem bírok a sok nevetéstől megszólalni sem.

Ma megnéztük a Hófehérkét, a kertmoziban. Most vetítették először ezt a filmet. Így teljesen telt ház volt. Vittük a kis plédet, hogy ha sokáig tart, ne fázzak. De nem engedtek be minket. Apa fogta a kezemet, s végül, ha nehezen is, de megbeszélte a jegyárussal, hogy a maradék egy helyre beülhetünk ketten. Majd apus ölébe ülök, mondtam, teljesen természetesen, miközben hatalmas, kisírt szemekkel néztem fel a nénire. Hát jól van, sóhajtott a néni, s miközben zsebre tette a pénzt, amit kapott apától, a jegyet kezelve, félre nézett, és gyorsan betessékelt minket a széksorokhoz. Másnap, pedig apától megtanultam, hogy hogy lehet egy késsel gazdagabban haza jönni az étteremből, ahol étkeztünk. Ez új volt. Furcsa volt, amikor azt mondta, hogy megtanít egy érdekes dologra, és ez lett belőle. De nagyon élveztem. Másnap megmutatta nekem azt is, hogy csinálta, hadd próbáljam meg én is. Az asztal alatt óvatosan elraktam a kanalat, de az leesett a földre. Én meg elpityeredtem. Apa kedvesen rám mosolygott, és azt mondta, semmi baj, majd legközelebb ügyesebb leszel. Megnyugodtam. Csintalanságnak gondoltam az egészet, s emlékszem rá, hogy egyszer hallottam is, amikor Gyuri bácsi a nagybátyám azt mondta apának, hogy sikerült a konyháról, ahol dolgozott szakácsként, elhozni egy egész csülköt is. S persze közben meg egyfolytában pakolta ki a kartondobozból a cukrot, a lisztet, a lekvárt. Gondoltam, ez nem rossz dolog, mert sokan tettek így. Kint az utcán, miközben sétáltunk, lelkendezve meséltem később apának, hogy mit sikerült elcsennem a játszótéren a gyerekektől, s apám megdicsért. Ügyes vagy!

Már két hete itthon vagyunk. Most jöttem haza az iskolából. Azóta, mióta itthon vagyunk sokat tanultam. Persze nem az osztályban, hanem apától a konyhában. Megtanultam, mit lehet ellopni, úgy hogy senki ne vegye észre. Azóta rendszeresen elteszek valamit a zsebembe a szünetekben. Már észre vette a tanár nénink is, hogy van valaki, aki lop az osztályunkban, de olyan ügyes voltam, hogy eddig nem vettek soha észre.

Két éve rendszeresen tömött pénztárcával lépek be az ajtón. Tizenkét éves lettem. Apa elvesztette a munkahelyét. Valamikor régen csak szórakozásból loptam, csak, azért mert tetszett, új volt, izgalmas, és élveztem a sikert. S mikor felfedeztem, a zsebtolvajokat, akik a házunk előtti villamoson dolgoztak, sokáig figyeltem őket, s mikor apa, sokat ivott s lefeküdt aludni, a tévében is olyan filmeket kerestem, amik tolvajokról szóltak, hogy eltanuljam én is, mit hogyan tesznek. Soha nem kaptak el a rendőrök. Nem voltak társaim, igaz, barátaim se nagyon. Barátnőim meg egyáltalán nem. De jól éreztem magam így. Apukám most már rendszeresen ivott, de nem vert meg soha, nem is kiabált velem. Ha hazamentem délután a suliból, ő sokszor csak feküdt az ágyban, és aludt. Tudtam, hogy ilyenkor merev részegre itta magát, s nem tudok már egy jót beszélgetni sem vele. Ilyenkor nagyon hiányzott a régi kedves, mosolygós arca, a sok nevetés, a sok együtt töltött óra. Azok az idők már elmúltak. Mára maradt az önsajnálat, hogy Mari, mér hagytál el engem, egyedül ezzel a kölyökkel! Szeretett az apám, de mikor a munkahelye is oda lett, magába fordult. Zárkózott lett, egyre kevesebbet beszélgettünk, s csak akkor dicsért meg, amikor meglátta a kezemben a tömött pénztárcát, amivel a bejárati ajtón beléptem. Ilyenkor csak ránéztem a kezeire, amiben tartotta a boros poharat, s ahogy ott ült a konyhaasztalnál, sokszor meg se szólaltam, vagy csak a legszükségesebbet. Kéne valami gönc rám, ez olyan vacak. Apám, pedig elküldött a boltba, röhögve, hogy most már telik nekünk is szép ruhára, nem csak a Tóthéknak, a sarki büfésnek. Költhettem, amire csak akartam, nem nézte senki. De furcsa módon soha nem akartam piára, vagy drogra költeni, pedig akkor már több osztálytársam is kipróbálta őket. Engem ez valahogy nem vonzott. S tizennégy lettem, amikor először hallottam a nagy szerencsémről. Ezen túl csak így emlegette az apám, ez lesz az én nagy szerencsém. S bármennyiszer elmondta, soha nem tűnt fel, hogy nem a kettőnk szerencséjéről, csak a sajátjáról beszélt. S pár hónap múlva, mikor felhozta újra az egyik haverját a kocsmából, egy kicsit kártyázni meg beszélgetni, akkor ki is hallgattam a beszélgetésüket. De bármennyire is szerettem volna, a lényeget nem hallottam. Rólam volt szó, hogy mennyire sok pénzt fogok én a konyhára hozni, tizennyolc éves koromban. Attól kezdve aztán apámnak semmire nem lesz gondja majd, s én sem fogok elmenni többet lopni! Úgy is már sokszor a frász kerülgeti, amikor bejövök az ajtón, egy kicsit nagyobb zajjal! Ilyenkor azt hiszi, hogy a zsarukat hozom a nyakára. Sokszor meg azt álmodta, hogy most fogják bekaszlizni.

Jó napom volt ma, mosolyogva mentem hazafelé. Kaptam töriből egy csillagos ötöst. Bevásároltam, vettem mindenféle édességet, s egy csinos piros pólót. Ma lettem tizennyolc éves! Apa vajon mivel fog várni? Most fogjuk megkapni a sok pénzt! S az orra alá fogom dörgölni Péternek, az egyik osztálytársamnak, hogy most már mi is gazdagok vagyunk. Utáltam, mert két kézzel szórta a pénzt. Az apja mindig sportkocsival hozta a Péterkéjét a suliba. Hogy ott döglött volna meg, ahol volt! Szerettem volna én is dicsekedni az apámmal, ahogy ő tette azt korábban. Felvágni! Csak azért is! Majd én megmutatom!

Ahogy beértem az utcánkba, a házunk előtt megláttam egy fekete autót. Még az ablaka is klassz volt, nem lehetett belátni rajta. Kinyújtottam a nyelvemet a vélt sofőr felé, s nevetve szaladtam be a lépcsőházba, kettesével ugrálva felfelé a lépcsőkön, s ahogy benyitottam a lakásunkba, földbe gyökerezett a lábam. Állati jóképű férfi volt a konyhánkban! Ahogy felállt a székről, mosolygós kedves arcával egyből a szívembe zártam. S ekkor megtanultam egy új dolgot, hogy ne ítéljek meg senkit sem, egy szempillantás alapján. Kezet nyújtott nekem, s udvariasan bemutatkozott. Majd visszasétált a konyhába, kezet fogott apámmal is, s miközben láttam, hogy apám egy köteg pénzzel boldogan legyezgeti magát, a férfi odajött mellém, s azt mondta, hogy kísérjem le a kocsihoz, mert szeretne nekem adni valamit, apám bólintott, hogy nyugodtan mehetek. A szatyrokat leraktam, s egy szál pólóban, egy farmer nadrágban, s egy tornacipőben elhagytam a lakásunkat. S ahogy lefelé mentünk, meg sem fordult a fejemben az, hogy bármi probléma lehet. Ahogy kiértünk az utcára, a kocsiajtó kinyílt, s a férfi megkért, hogy egy kis időre üljek be hátra az ülésre, amíg valamit megkérdez a sofőrtől. Ahogy beültem, egy nagydarab férfi az egyik kezével rögtön befogta a számat, a másikkal lefogott, s egy idősebb nő egy injekciót döfött belém.

Eladott apuci egy stricinek. Innen jött a sok pénz. Utaztam külföldre, prostinak. (Három nap múlva bejelentette a rendőrségen, hogy eltűntem.)

Sötét volt. Nagyon. Semmit nem láttam. Sűrű sötétség vett körül. Megpróbáltam gondolkozni, hol vagyok egyáltalán, de egy rövid ideig nem ment. Aztán eszembe jutott. Sokáig csak sírtam. Nem tudtam, mit tesznek majd velem, nagyon féltem, rettegtem még a gondolataimtól is. A kezeim nagyon fájtak, mert a csuklómnál fogva, a hátam mögött össze voltak kötözve. Irtóra sötét volt, és nem láttam semmit. Olyan volt, mintha egy feneketlen űrben lennék, vagy egy hatalmas fekete gödörben. Aztán alig kaptam levegőt, amikor azt gondoltam, lehet, hogy élve eltemettek? Nemsokára megkönyörült rajtam a testem és visszaájultam a saját kábulatomba.

Bárcsak a fekete gödörben maradtam volna. Másnap reggel ugyanis kinyitották a konténer ajtaját, ahol eddig feküdtem, és két igen kellemetlen külsejű férfi megfogott két oldalról, s elkísért egy nagy terminálba. Sok lány volt már ott, hasonló korúak, mint én, de sokan sokkal rosszabb állapotban. Mint később kiderült, itt a főnök, s a csatlósai stratégiája mást volt, mint a többi külföldi stricié. Ők a lányoknál előbb, igen rövid idő alatt, kialakították a teljes függést. A testük összetörésén át, a lelküket is, amennyire tőlük tellett, összetörték. Majd egy idő után, jött a rendkívül jóképű férfi, akivel apám is létrehozta az üzletet, és tőle kezdtünk el függeni. Ha jó kislányok voltunk, megdicsért minket, ha nem, teljes szigorával lesújtott ránk. Egy hónapig tartott a „kiképzésem”. Két hétig kitartóan vertek. Persze olyan helyeken, amik nem látszottak ki a póló és a nadrág alól. Nem mintha szükség lett volna erre, hiszen úgysem engedtek el minket sehová, de ha jött valaki szobára a többi lányhoz, akkor senkinek ne tűnjön fel a sok lila, zöld kék folt. Utána megvárták, hogy a sok folt eltűnjön, s jöhetett az ügyfél, s ha elégedetlenek voltak veled, újra a magán zárka, a sötétség, az éhezés és a verések. Háromszor kerültem vissza a zárkába, mert nem voltam hajlandó dolgozni. Magyarországon, nem parancsolt nekem senki. A saját apám nem foglalkozott velem. Egy idő után nem nevelt, s nem sokára, már ha akart volna, akkor se sikerült volna neki. Nagy szám volt az utcán, annál nagyobb az iskolában. Erőszakos voltam és durva. A tanárokhoz negédes, a tanulókhoz sokszor kegyetlen. Így aztán igen nehezen tudtak csak betörni. Sokszor kiabáltam a kisfőnökkel, s képes voltam úgy sikítani, ordítani, jajveszékelni, hogy már a pofon sem állított meg, a legvégén emlékszem úgy feldühítettem az egyik férfit, aki rendszeresen vert minket, hogy az ő ökle tudott csak megállítani.  Így aztán taktikát váltottak, nem tudtak rávenni a munkára, hát mehettem. Egyik nap az idős hölgy, akivel a fekete kocsiban találkoztam, újra belém döfött egy tűt. Majd még egyet, mert az első belém tört, annyira rángatóztam, mikor megláttam, mit akar tenni velem.

Másnap egy hófehér szobában ébredtem fel. Ahogy balra néztem, megláttam egy kedves arcot. A fiatal nővér rám mosolygott, miközben megkérdezte, hogy tudom-e hol vagyok, és hogy hívnak. Majd megnyomott egy piros gombot az ágyam felett. Egy-két szót tudtam csak olaszul, (igazából nem Olaszországban tartottak fogva, de hogy igazából hol, az legyen örök titok) de az is szinte csak káromkodás volt, így aztán nem tudtam felelni, sem neki, sem az orvosomnak. Később tudtam csak meg, hogy az anyag, amit az idős hölgy belém adagolt a tűvel, szennyezett kábítószer volt. Azt szerették volna, ha meghalok, eleget szenvedtek már velem, elegük volt az egészből, amit műveltem velük. Csodával határos módon megúsztam, és saját lábamon hagyhattam el a kórházat. Vagyis hagyhattam volna. Az egyik nővér, pár hetes benn tartózkodásom alatt ugyanis, bement a rendőrségre, és bejelentette, hogy a megtalált lánynál az óta sem járt senki, nem találták meg a rokonaimat. Így megkérdezte, hogy kitehetne-e néhány fotót rólam az utcán, hátha rám ismer valaki. Körülbelül három napra rá, jelentkezett is a kórházban egy feltűnően jóképű férfi, hogy az unokahúga eltűnt otthonról. Azóta is nagyon aggódtak, hogy mi lehet vele, mert senki nem tudta, hogy hová ment. Most is csak, a véletlennek köszönheti, hogy meglátta a fényképemet, s rám talált. (Valójában tényleg csak a fényképemet látta meg, mikor pár napja a városban volt dolga, s meglepődött, hogy még élek.) Mennyire örülnek majd a szüleim, ha megjelenek otthon, mondta, s szomorúan hallgatta, ahogy elmesélte neki az osztályos orvos, hogy a drog beadása előtt meg is vertek, sajnos többször is. Úgyhogy nagyon örül a doktorom annak, hogy ilyen gyorsan rám talált a fiatalember, s milyen jó, hogy ennyi szerető szív vár haza engem. A jóképű férfi nemsokára a rendőrségen is tisztázta a dolgokat, a hamis személyi igazolványommal, amivel a határon is átjöttünk. Majd mikor minden rendben volt, bejött értem, kedvesen mosolyogva kikísért a kórház ajtaján egy fekete autóhoz, amelyiknek az ablakán nem lehetett belátni.

Betörtek. Legalább is a férfi, aki értem jött, ezt hitte. Sokáig tartott, de végül mégis csak ők győztek. Miután beültünk az autóba, már semmi kedvem nem volt megszólítani ezt az embert, hogy ha ennyire meg akartak szabadulni tőlem, most miért foglalkozik velem megint ennyit. Inkább mintha valamilyen letargikus állapotban lettem volna, szótlanul tűrtem mindent, ami velem történt. A férfi, Mike sem szólt hozzám semmit. Így, hangtalanul mentünk végig a város utcáin, míg végül elértünk a terminálhoz. Itt ismét találkozhattam a nagyfőnökkel. Ha csak az utcán láttam volna, ismeretlenül, eszembe sem jutott volna, hogy ilyen gonosz. Alacsony vékony emberke volt. Talán ha százötvenöt cm lehetett. Őszülő hajára, ahogy feltette a napszemüvegét, és komolyan nézett rám, láttam a szemében, hogy meglepődött, hogy így látott engem, ennyire csöndesen. De inkább nem is meglepődést, hanem inkább egy fajta kárörömet láttam benne, mintha csak azt mondta volna, hogy na, mégis csak sikerült. A szép krémszínű öltönyében inkább, üzletembernek gondoltam volna. S végül keserű iróniával meg is jegyeztem magamban: tényleg üzletember volt.  Most ahogy ott álltam előtte, hirtelen eszembe jutott az apám. Őt sem tudtam megismerni, pedig tizennyolc évig éltem vele. Még mindig nem tudtam felfogni, hogy, hogy süllyedhetett idáig, hogy képes volt eladni a saját lányát! Miért döntötte el már évekkel ezelőtt, hogy ezt teszi velem!  Ahogy ott álltam most az asztal túloldalán leszegett fejjel, a főnök csak bólintott egyet és rábízott Mike-ra. Talán tényleg megérek még egy próbát.

Három év és hat keserű hónap következett ezután. Ha most megkérdeznék így utólag, hogy mivel töltöttem ezt a pár évet, gyorsan meg tudnám válaszolni, hiszen szinte minden nap ugyan úgy telt. Mint minden más dolgozó nőnek. Ha leírhatnám, a borzalmakat, újra átgondolva és arra kérnének, hogy ne csak a felszínes dolgokra gondoljak, hanem ami belül a saját énemben történt, akkor tudnám csak igazán megmutatni másnak is ezt a világot. Mert ha csak egy picit is megkapargatnám a felszínt, rögtön kibuggyanna az a sok szenny, és mocsok, mint valami bűzös trágyalé, amit oly sokáig próbáltam mások előtt eltitkolni. Azok a napok, amelyeket a többi lánnyal ennél a „cégnél” eltöltöttem.

Az első napok, még ugyanúgy teltek, mint a többi új lánynál. Elkezdődött a beetetés. Mike másnap ebéd után megfogta a kezem, s azt mondta, hogy ne gondoljam, hogy ő egy kegyetlen ember. Az eddigi dolgokra csak azért volt szükség, mert nem azt tettem, amire ő megkért. Ezért most, hogy ilyen csendes lettem, s végre rájöttem, hogy jobb, ha szót fogadok neki, ezért meglep valamivel. Megkért egy másik lányt is, akit Hildának hívtak, hogy öltözzön fel, és menjünk el vásárolni a városba.  S rögtön az első butik, ahova betértünk, felért a hazai Váci utcai boltok egyikével. Amikről eddig én csak álmodozni mertem, most megvalósult. (De milyen áron!) Hiszen otthon a négyes villamoson, a körúton nem sok olyan nő mászkált, aki ilyen ruhákat vett volna fel magára. Minőségi pólókat, pulcsikat vettünk, de nem csak egy-két darabot, hanem nyolcat, tízet is. Az áruk értéke egy kis vagyonnal volt egyenlő, vettünk még kiegészítőket is hozzá, kalapokat, kendőket, mindenféle nyakláncot, gyűrűket, ékszereket, s ha ezeket felveszem magamra, nem csak a kisfiúk, hanem az igazi férfiak fognak megfordulni utánam, jegyezte meg ironikusan Mike. Gyönyörűek voltak! Egy emelettel lejjebb egy cipő boltba is bementünk, ahol kis idő múlva észrevettem egy olyan körömcipőt, amely kígyóbőrből volt. Mivel elég sokáig ott maradtam a cipőt nézegetve Mike odalépett mellém, és azt mondta, ha minden jól alakul megveszi majd nekem. Ekkor kedvesen megszólalt az eladó hölgy. - Nyugodjon meg kisasszony, megígérhetem önnek, hogy Mike megbízható ember, amit megígér a barátnőinek azt meg is tartja! Ekkor a hölgy felé fordultam és ezt válaszoltam. - Tudom, hogy megbízható ember, és amit mond, az meg is lesz! – De ezt olyan hangsúllyal mondtam és annyira komolyan, hogy még Hilda is felfigyelt a beszélgetésünkre. S miközben mentünk hazafelé a boltból, Mike rájött, hogy nagyot tévedett velem kapcsolatban. S úgy járt velem, mint sok gazdi a kutyájával. Akik ugyan azt hitték, hogy a kedvencük jó házőrző, pedig a legjobb állatnál is előfordul, hogy nekimegy a saját gazdájának. De nem szólt Mike egy szót sem, csak magában döntötte el, hogy mindenféleképpen, ha törik, ha szakad, be fog törni. Hilda, pedig barátnőjévé fogadott, s eldöntötte, hogy be fog avatni engem is a titokba, ami itt a lányokat éltette. Hilda teljesen más volt, mint mi fiatal csitrik. Körülbelül huszonnyolc éves lehetett, amikor megismertem. Magas, talán száznyolcvan centi volt, göndör félhosszú szőke haját középen kettéválasztva hordta, s nagyon csinos lány volt. S mivel idősebb volt nálunk, máshogyan próbálta elintézni a dolgait Mike-val, mint mi. Amíg mi visszabeszéltünk neki és dacoskodtunk, ő csendben maradt. Ő ugyanis a lelkében harcolt a kisfőnök ellen. S pár nap múlva, már én is tudtam a titkos jelszavakat alkalmazni, amire a lányok megtanítottak. A titok csak ennyi volt, de nekünk az életet jelentette. Azon túl, hogy amikor kedvenc játékát játszotta Mike, aminek a befejezése nagyon tetszett ez volt: Mike szeretett néha a lányokkal bulizni menni, egyszerre akár nyolccal is megjelent egy diszkó előtt, egy-egy lánnyal az oldalán, a többiek pedig mentek utána. Mielőtt azonban beléptünk volna az ajtón, mindig hangosan megkérdezte, úgyhogy mások is jól hallják: - Jó pasi vagyok? - Lányok? Mi pedig nevetgélve kórusban ezt válaszoltuk: - Te vagy a legjobb! Hilda tanácsára pedig magunkban, mindenféle szemétnek elmondtuk! Sőt, ha elszedte tőlünk a bevételt, ő mindent akart, amit borravalónak kaptunk, azt a ruhánkba rejtettük előle, ő meg röhögve elvette, hogy az őt illeti, hiszen mindenféle kiadást ő áll, így minden az övé lesz. Mi pedig ráhagytuk. Aztán este, amikor senki nem látta, felszedtük a parketta egy részét, s amit tudtunk elraktunk a pénzből. Sokszor, amikor rossz kedvem volt, csak erre gondoltam. Ha egy kicsit még gyűjtünk, lassan több pénzünk lesz, mint neki (Persze egyenként nézve).

A mindennapjaim rendkívül unalmasan teltek, szinte mindig ugyan az történt. A férfiak átsétáltak az életünkön. Bár csak a testünk kellett nekik, a lelkünket újra és újra összetörték. Akkor lett teljesen kész egy lány, amikor a lelke már szinte olyan apróra összetört, mintha a darabok liszt szemek lettek volna. Emlékszem, április eleje volt. Próbáltam szép dolgokra gondolni, mert ma volt a szülinapom. De már reggel gondok voltak a házban. Az egyik lánnyal, Szilviával volt a baj. Nem tudták kezelni a kirohanásait az előző hetekben. Többeknek feltűnt a viselkedése. El kezdett drogozni. Mire észrevettük, már késő volt. Bár prostik voltunk és jártunk bulizni Mike nem engedte meg, hogy kemény drogokat használjunk. Szilvia viszont az egyik elég erőszakos, szadista vendége miatt rászokott. Amikor aznap a lányt megtaláltuk, már kékre zöldre volt verve, s túladagolta magát, rövid időn belül meghalt. A kisfőnöknek viszont csak ennyi volt a reakciója: mikor odaért a lakáshoz, ahol Szilvia ezzel a férfival szokott találkozgatni, s meglátta a földön fekvő lányt, megnézte, hogy él-e még. Mivel már halott volt, szó nélkül átlépett fölötte, és csak azt nézte meg, nehogy valami terhelő bizonyíték legyen a szobában, ami összehozható a halott lánnyal és vele. Amikor ezt meghallottam, nem is gondolkoztam, hogy mit teszek, hirtelen kiléptem a szobámból, és szinte feltéptem Mike szobájának az ajtaját, s hangosan el kezdtem vele kiabálni. Mike felnézett rám, az íróasztala mögül, majd hirtelen felállt, oda lépett elém és ököllel az arcomba ütött. Meglepett ezzel a hirtelen s kegyetlen mozdulattal, s mikor az ökölcsapástól a földre zuhantam, s egy pillanatra elvesztettem az eszméletemet ő egyszerűen csak megfogott, s a hajamnál fogva húzott ki a szobájából. Alig tudtam felfogni, hogy ez az ember milyen kegyetlen tud lenni. Amikor végre elengedett, nem tudtam még csak elnézést sem kérni tőle. Megígérni sem, hogy többet nem teszek ilyet. Mivel megaláztam őt a kirohanásommal mások előtt, ő is kegyetlenül elbánt velem. Szótlanul, hosszú percekig ütött. Mire abbahagyta, újra elvesztettem az eszméletemet. De most már a kegyetlen verést követően, akármikor bántott és akárhányszor, én újra megváltoztam. Egyre keményebb lettem, s nem egyre összetörtebb. A kegyetlenkedései csak még jobban eltávolítottak engem az igazi céljától, hogy majd egyszer teljesen az ő akaratától függjek. S emlékszem, mielőtt elájultam volna, életemben ekkor kiáltottam fel Istenhez először: - Kérlek, Istenem segíts!

Két hónap alatt jöttem úgy-ahogy rendbe. Hilda három teljes napig könyörgött Mike-nak, hogy bejöhessen a szobába, ahol a kisfőnök hagyott. A harmadik nap végén már alig éltem. Felkelni nem tudtam a földről, s nem ettem s nem is ittam semmit ezeken a napokon. Este volt, mikor Hilda mégis bejöhetett hozzám. Hozott egy pohár vizet, és egy fél szelet kenyeret. Később mesélte el nekem, hogy fiatal lány volt még, amikor olvasott egy könyvet, amiben egy magyar fiú testvérpár fegyverrel fogva tartott vagy tíz-tizenöt lányt egy kollégiumban, s amikor sikerült végül a rendőröknek kiszabadítani őket több nap után, egy kifli véget ehettek csak, nehogy az összeszűkült gyomruk miatt baj legyen velük. A sok ételtől ugyanis meg halhattak volna. Akkor jutott ez eszébe, amikor bejöhetett hozzám. Ezután minden nap találkoztam vele. Úgy bánt velem, mint egy kisbabával. Az egyik férfivel, aki vigyázott ránk, feltetetett az ágyra, megmosdatott, majd megetetett, és bekente a sebeimet mindenféle gyógykenőccsel. Ápolt és gondot viselt rám!  Ő lett a legelső és legjobb barátnőm! S attól a naptól kezdve, amikor újra munkába állhattam, kölcsönösen és állandóan vigyáztunk egymásra. Ő lett a legértékesebb ember a számomra. S most már rendszeresen együtt voltunk szinte minden nap egy-két órát, amelyet kizárólag csak beszélgetéssel töltöttünk. Először mindent meg akartunk tudni egymásról, amit csak lehetett, végül, pedig az álmainkról beszélgettünk, hiszen nekünk is voltak céljaink, amit el szerettünk volna érni, s nagyon örültem annak, hogy ő is magyar lány volt. S a céljaink? Ugyanazok, mint másoknak, hiszen nem itt akartunk meghalni, ezek között a falak között! Mi is szerettünk volna megismerkedni egy kedves fiúval, férjhez menni, gyerekeket szülni, s mire idáig eljutottunk, rendszeresen elsírtuk magunkat. Hiszen ezek a dolgok, bármennyire is szerettük volna elérni őket, bármennyire is reménykedtünk benne, annyira reménytelenek voltak. Ó hányszor sírtam emiatt álomba magam! Hiszen a mi életünk inkább a bánatról, a fájdalmakról, a félelemről, kétségbeesésről s néha a rettegésről s a halálról szólt, s persze a sok sírásról! Örömünk szinte nem is volt, inkább a káröröm volt az osztályrészünk. Hilda, bár ő is még csak huszonöt éves volt, jóval többet tapasztalt meg dolgokból, mint én. Ő több örömben, de több bánatban is részesült. Mivel egy idő után már elválaszthatatlan barátnők lettünk, nagy nehezen elmondta azt a féltve őrzött titkát, amit még ennél a mostani életnél is jobban szégyellt. Eddig csak a gyerekkoráról beszélt, amikor még a szüleivel a leányfalui otthonukban éltek, de mindig kerülte azokat az éveket, amelyek közvetlenül az ide kerülése előtt történtek, amikor megismerkedett Mike-val, és hogy milyen szálak fűzték össze ezzel a férfival. Mike akkor jelent meg az életében, amikor Hilda felköltözött Pestre a nagymamájához, s másodéves lett a gimiben, ahová járt. Hilda és Mike nemsokára szerelmesek lettek egymásba és együtt jártak. Ekkor volt Hilda tizenhat, Mike pedig huszonhat éves. A hirtelen fellobbanó szerelemnek, viszont nem lett vége hamar. A fiatalok végül úgy döntöttek, minden szülői tanács s végül már ellenségeskedések ellenére, hogy elhagyják Magyarországot, és Olaszországba mennek lakni. Mike-t azonban nemsokára elbocsátották az állásából, Hildának, pedig még végzettsége sem volt, így egyre nehezebben éltek meg. Mike eddig két kézzel szórta a pénzt, amit a vállalatánál keresett, s most csak a sok adósság maradt. Hiszen szeretett étterembe járni, moziba, kártyázni a haverokkal, Hildának is mindent megvett, amit a lány megkívánt. Most azonban a fiú azt az ígéretét sem tudta betartani, hogy majd Hilda folytathatja az iskoláit a városban. De akármilyen szegények is voltak, a lány sem akart akárhova elmenni dolgozni, nem akart takarítani, vagy kézilánynak menni, pincérnek, pedig nem fogadták fel, végzettség nélkül. Hiszen Hilda szülei értelmiségiek voltak, s a lány is orvos akart lenni! Hát ez lett a nagy álomból. Vissza út, pedig nem volt. Ugyanis annyira szembeszállt Hilda a szüleivel hogy eljöhessen a szerelmével, hogy a lányt a szülei kitagadták. /Nem is csodálkoztam rajta, hiszen Hilda azt is elmondta, hogy nagyon csúnyán összeveszett a szüleivel, soha nem bánt így azelőtt velük. Most pedig, minden hülyének elmondta őket, s mivel egy szem gyermek volt, s elkényeztették nem is kicsit, azt hitte, hogy ő a világ közepe, s a saját szülei is úgy táncolnak majd, ahogy ő fütyül./ Kis idő multán azonban már nem csak a pénzük, fogyott el, hanem az egymás iránti szerelmük is. Nemsokára Mike kirakta Hildát az utcasarokra dolgozni, s röhögve megjegyezte, hogy itt úri módon ki tudja majd szolgálni a vendégeit.

Ahogy teltek a napok, a hetek s a hónapok, Mike-nak egyre jobban megtetszett a „vállalkozása”. Hilda hozta neki a sok pénzt, nap-nap után egyre többet, s miközben a lányt azzal hitegette, hogy nemsokára végleg befejezheti ezt a melót, ő újra, mint Magyarországon is, el kezdte szórni a pénzt, nagyvilági módon élt, s sokszor elitta, elkártyázta Hilda keserves úton megszerzett fizetését. Ezekben a hónapokban látta meg, hogy ebből még több pénzt lehetne kihozni, s most már tudatosan kezdte kiépíteni a hálózatát, s egy idő után sikerült egy olyan ember védőszárnyai alá beajánlania magát, aki sok-sok lányért cserébe felajánlotta a teljes védelmet. Így kerültem én is Mike látókörébe. Apám sokat kártyázott s egyszer Mike-vel akadt össze, vesztemre. S mivel kéznél voltam, egyszerűen elnyert az apámtól, aki akkor csak viccből jegyezte meg, hogy Mike csak a lányát hagyta meg neki, legközelebb azt teszi fel, mert már az ingét, gatyáját is elvesztette. Mike pedig ráharapott a témára, először csak viccelődve, s aztán apránként adagolta apámnak, aki ekkor annyiszor volt már merev részeg, hogy sokszor nem is tudta, hogy mit beszél. De szinte a rögeszméjévé vált, hogy elad engem ennek a férfinak, hiszen Mike, még szép summát is beígért neki. Valamivel be kellett fognia ugyanis az apám száját, nehogy szóljon ezekről a dolgokról a rendőrségnek. S mikor hosszú hónapokkal később, elmeséltük ezeket Hildával egymásnak, már nem tűnt annyira elfogadhatatlannak számomra, mert olyan abszurd dolgokat tudtunk meg azóta erről a férfiról, hogy felállt a hátunkon a szőr is. Lassan odáig jutottunk, hogy Mike nem normális. Szó szerint. Pénzimádó lett, s ezért mindenre hajlandó volt. Hiszen szépen kitervelt, megtervezett s kiépített mindent. Megvett számunkra egy egész motelt. A lányok ma már nem az utcán álldogáltak, hanem itt várták a férfiakat, akik kiválaszthatták melyikünkkel akar éppen lenni. A szobáinkat nem igen hagyhattuk el, csak négy-öthavonta egyszer mehettünk el a vendéggel (vagy a kisfőnökkel) moziba vagy étterembe. Mindent a helyünkbe hoztak, ruhákat, élelmiszert, mostak és főztek ránk, nekünk CSAK dolgozni kellett, s leadni a pénzt, ha a kuncsaft éppen nekünk fizetett. Ebből a mókuskerékből csak azok a lányok tudtak valamelyest kilépni, akiknek volt állandó partnerük. Nálunk négy lány volt ilyen szerencsésnek mondható. Mivel állandó orvosi kezelés alatt álltunk, s nem engedték meg a kábítószer használatát sem, csak néha parti drogokat így volt néhány férfi, aki rendszeresen igénybe vette néhány lány szolgáltatásait, s Mike engedélyével elvitte egy-egy partira vagy, legtöbbször egy hosszú hétvégére, jó távol a férfi családjától. Soha sem tudtam ezt megérteni, hogy miért van szüksége egy férfinak egy feleség mellé egy pótnőre! Tartaléknak? Ha nincs ló, jó a szamár is? De nemsokára én is ilyen kedvezményezett lehettem, s ez a teljes addigi életemet megváltoztatta.

Szombat este háromnegyed hat volt. Ezeket az estéket utáltam a legjobban. Este hat órakor ugyanis engem, meg a többi lányt vittek a vásárba eladni. Mi ezt már csak így neveztük. Mindig ez jutott az eszünkbe. Néha szinte már a fogunkat is megnézték, mint a lovaknak a vásárban. Amíg mások ezen az estén egy jó buliba akartak eljutni, addig mi csak lesétáltunk a szobáinkból kisminkelve, csinosan, ápoltan a földszinti nagyterembe, ahol férfiak kezdtek el minket mustrálni, hogy melyikünket vigye el szobára. (A mai napon akár egész éjszakára is.) Mire ezt most végig gondoltam, már csak én maradtam a teremben, s velem szemben egyetlenegy fiú volt, körülbelül tizennyolc éves lehetett. Odaléptem hozzá, megfogtam a kezét és felvezettem a szobámba. De mikor beléptünk és leültem az ágyra, a fiú hirtelen, ezeket a szavakat mondta. Ő tulajdonképpen most nem akar lefeküdni velem. Azt, hogy mégis itt van, csak az osztálytársainak köszönheti, mert heccből befizették egy menetre. Én vagyok az ő szülinapi ajándéka. S miközben a szavakat mondta, kivett egy kis tasakot a zsebéből, kiöntött belőle egy kis fehér port az asztalra, felszívta, majd lefeküdt az ágyba, mint aki jól végezte dolgát. Én meg bambán néztem rá és…..ennyi? Jó, rendben, - hamar felocsúdtam, csak azt nem tudtam, mihez kezdjek? Ilyen sem fordult velem még elő! Egy kicsi ideig a tv-t néztem, aztán lefeküdtem és sokáig a fiú arcát fürkésztem, majd felálltam leírtam neki egy cetlire, hogy mennyi pénzt kér Mike egy vagy két óráért, vagy mennyibe kerül négy óra, vagy akár az egész éjszaka. Majd odavittem a papírt az ágy mellé, a kisszekrényre tettem a fiú feje mellé, és lefeküdtem én is aludni. Reggel hét óra felé ébredtem. A fiú ágya meg volt igazítva, mintha senki sem feküdt volna benne. Hirtelen felültem, és azt hittem az egész csak álom volt. Aztán eszembe jutott! A kisszekrény! Átugrottam az ágy másik felére, és megláttam a papírt. Szépen össze volt hajtva, s közte ott volt a pénz. Egész éjszakára kifizetett! Csak ültem hosszú percekig az ágyon, és nem tudtam felfogni, hogy ilyen még létezik? Vannak még rendes emberek? Úgy látszik, vannak!

Két hónap telt el az óta, amikor találkoztam a fiúval. S most két hónap elteltével újra megismétlődött a jelenet. Ott álltunk, mint a lovak a vásárban és mustráltak bennünket megint, amikor hirtelen felocsúdtam. Alig pár méterre tőlem megláttam a fiút. Azt, akire az óta nagyon sokat gondoltam. Mikor észrevettem, hogy újra itt van, valami furcsa remegés járt át. Izgultam, mint egy csitri, aki az első randijára készül. Vajon engem választ újra? Vagy csak visszajött s egy másik lányt akar kipróbálni? Próbáltam nem gondolni rá, hogy mi lesz, ha nem engem választ, mert az elmúlt hetek során úgyis olyan sokszor álmodoztam róla, hogy de jó lenne, hogy most inkább még a gondolkozást is abbahagytam, nehogy csalódás legyen a vége. Aztán pár perc elteltével újra csak ketten maradtunk a teremben. S mivel én nem mozdultam egy tapodtat sem a helyemről, így ő jött oda hozzám. Megfogta a kezem és felsétáltunk a szobámba. Amikor felértünk és becsukta mögöttem az ajtót, leültem az ágyra, ő meg leült mellém. Egy ideig nem szóltunk egymáshoz, s ugyanúgy, mint az első nap, nem jutottunk el az ágyig, kivéve azt, hogy azon ültünk. Lassan kezdtünk kicsit felszabadultabbak lenni, s ekkor elmondta, hogy mióta két hónapja itt volt, nagyon megtetszettem neki, csak furán érezte magát. Még nem volt ilyen helyzetben, de azóta is sokszor gondolt rám és rájött, hogy szeretne velem megint találkozni. Próbált a házon kívül is találkozni velem, de nem tudott. – Nem engednek ki minket, csak négy – öthavonta. – mondtam ekkor halkan. Ő viszont zavartalanul folytatta. Így aztán elkezdett pénzt gyűjteni rá, hogy megint eljöhessen, de nehogy megharagudjak rá, mert csak mostanra sikerült összegyűjtenie a pénzt! Persze megint egész éjszakára szeretne kifizetni. Aztán rám nézett, és megkérdezte, hogy értem-e amit mondott, bólintottam majd keresgélve a szavakat, végül kimondtam: - Igen, körülbelül a nyolcvan százalékát. Ahogy most visszagondolok erre az estére, újra meg újra rá kellett jönnöm arra, hogy ő volt az első fiú, akivel végre el tudtam rendesen beszélgetni. Jó pár óra telt el, így aztán megint kifizette az estét és fél három körül haza ment. Ettől kezdve két - három hónaponként megjelent és kifizette értem a teljes estét. Volt hogy csak beszélgettünk, volt hogy pizzát rendeltünk és tv-t néztünk, majd hajnalban távozott. S végül kezdtük megszeretni egymást. S, bár próbálkozott vele eleinte, hogy átölel, vagy megcsókol, én képtelen voltam itt erre. Így nemsokára felhagyott ezekkel a próbálkozásokkal s mivel erről nem is beszélgettünk bővebben, azt hittem, hogy már szegényt elriasztottam magamtól, s nem is találkozunk többet, hiszen már több mint három hónapja nem láttam! Aztán szombat este megint itt volt! Jaj, de jó! Nagyon örültem neki! Hiszen ezekben az időkben egy barátra vágytam inkább, még sem egy újabb partnerra. Végül megbeszéltük, és teljesen meg tudta érteni az álláspontomat, s elfogadta. S jött továbbra is, hűségesen. Most éppen sakkozni tanított, de kevés eredménnyel, így aztán hirtelen felállt és azt mondta, most pedig radikálisan változtatni fog a helyzeten. Én is felálltam a szőnyegről, ahol eddig ültünk és néztem, hogy mit csinál. Lefeküdt az ágyra és kérte hogy feküdjek mellé, s mikor kigombolta az inge felső gombjait és lenyúlt a nadrágjához, majdnem elsírtam magam. Hát csak eddig tartott! Hirtelen megadtam magam és lefeküdtem mellé. – Pá-pám! Apától kaptam egy mobilt! – Ezzel a mozdulattal kivett a farzsebéből egy pici telefont. (Én ilyet csak a tévében láttam eddig.) – Japánból hozta! – folytatta tovább, zavartalanul. – Egy egész kis vagyon volt az ára! – A jobbakon már filmet is lehet nézni! – Mint egy kisgyerek úgy örült neki. Amikor felocsúdtam, és bambán néztem rá, így folytatta: - telefon! Látod? Persze ezen nem lehet tévét nézni, de vannak rajta jó játékok! - S miközben ő lelkesen magyarázta, hogy működik a kis szerkentyű és jókat játszott vele, én hirtelen adtam neki egy puszit. Felém fordult és megkérdezte: - Ezt miért kaptam? - Én, pedig mosolyogva (könnyes szemekkel) válaszoltam neki, hogy a radikális változtatásért. Amikor lassan rájött, hogy ezt miért mondtam, hirtelen felült és visszafeküdve betakart minket az ágyon levő pléddel, majd csak ennyit mondott: - ne félj tőlem, én soha nem foglak bántani! - Pár óra múlva, egymás mellett aludtunk el, s most először maradt itt reggel hétig.

Ki volt nyitva a szobaajtóm. Pont az én szobám volt szemben Mike-éval. Látta, ahogy a fiú a kezembe számolja a pénzt, és elmegy, én, pedig egy az egyben a borravaló elrakása nélkül átvittem azt hozzá és leraktam az asztalára. Mike megszámolta, s majd az egészet elrakta, s elővett egy doboz bonbont. Amikor átadta, csak ennyit mondott: - boldog nőnapot!

Négy hét múlva a szülinapomon Hildával jóízűen megettük. Hiszen a bonbon nem tehetett róla, hogy egy ilyen ember vette meg! Hát nem dobtam ki, finom volt!

S végül a fiúval megéltük az első veszekedésünket is. Péntek este volt, hét óra felé. Akkor már az első kuncsafton túl voltam. Dühösen jött be már a szobába is. A fésülködő asztalka előtt ültem, s a tükörbe nézve vettem észre, hogy ő jön be az ajtómon. Leült mellém, és halkan el kezdte mondani, hogy nagy nehezen, de sikerült elmondania a haverjainak, hogy egy prosti a barátnője. Ne haragudjak meg rá, de már elege van ebből, hogy én egy bordélyházban lakom és mindenképpen szeretne engem innét kiszabadítani. A barátai, amikor meghallották, hogy itt a lányok szexrabszolgaként élnek, megdöbbentek. Nem tudták, hogy már ilyen is létezik, itt a városban! Mindent részletesen megbeszéltek és megkért, hogy én is mondjam el a lányoknak, hogy holnap eljönnek értünk. Én viszont hallani sem akartam róla, micsoda meggondolatlanság! Gondolkozz fiú, ezeknek egész hálózata működik szerte az országban, de akármit mondtam, nem volt hajlandó elfogadni, miért akarok itt maradni, nem értette, miért ragaszkodok ehhez a rémséges helyhez. Hirtelen mindketten csöndben maradtunk s ekkor fájdalmasan felsóhajtottam s el kezdtem mondani az elmúlt évek eseményeit. Eddig többször találkoztunk olyan kedves emberekkel, akik ki akartak szabadítani minket erről a helyről. Akik ugyanígy, mit az én barátom megkedvelték a lányokat. Az egyikükről azt hallottuk, hogy a metró elé lépett és meghalt. (Állítólag magánéleti problémákra volt ez visszavezethető.) A második véletlenül a vonat alá esett, amikor az utolsó pillanatban fel akart rá ugrani. Ezt két férfi is látta! Az illető mindkét lábát elvesztette. A harmadik rablótámadás áldozata lett. A lányoknak, akik szabadulni szerettek volna, egy „jóindulatú” öreg nénike is segített néha. Túladagolta. Vagy Mike egyik verőlegénye, vagy maga a kisfőnök agyonverte. A barátom, aki ezt végig hallgatta most felállt és dühösen járkálni kezdett a szobában. Végül felderült az arca és hirtelen ezt mondta: -Akkor szólok az apámnak és a haverjainak, ők tudnak segíteni! Hirtelen neki estem, s a mellét kezdtem el verni, - hát nem érted, hogy nem szabad? Semmi esetre sem! Meg ne próbáld! Innen csak koporsóban lehet kimenni! De ekkor már sírtam – meg ne próbáld! Ismételgettem. Nagyon szerettem és féltettem, nehogy őt is megöljék, de ő nem akarta ezt megérteni, kibontakozott a kezeim közül, ránézett az órájára és kifizetett egy órát. – Ha neked ez kell! – mondta, és elment. Először csak néztem, hát így itt hagy? Képes így itt hagyni? Nem akartam elhinni. De most már ez után a fiú után is csak a sírás maradt nekem! A keserves sírás! Bementem a fürdőszobámba, és ahogy belenéztem a tükörbe, csak egy megtört, meggyötört, lelkileg megkínzott szempár nézett vissza róla. És ekkor megint el kezdtem sírni, először csak csendesen s pár perc múlva már keservesen, mindent kiadva magamból, az elmúlt hónapok, évek minden keservét, bánatát. Ott is aludtam el, a kád mellett a földön ülve. Amikor később felébredtem már jó pár óra eltelt, senki nem keresett, s így lementem a kapuhoz. Peter, aki ott ült, most felállt és a kezembe nyomott egy rakás pénzt. – Az a fiatal srác hagyta itt neked. – mondta zavartan. Az összes itt „dolgozó” férfi között ő volt hozzánk a legrendesebb. Ő szokott minket az orvoshoz is elkísérni, s nem röstellt még vigasztalni is minket, ha már jöttünk vissza a dokitól a magzat nélkül. Most csak néztem a sok pénzt, s a lelkemben elbúcsúztam attól az embertől, akit úgy gondoltam soha többé nem fogok látni. S így is történt, a fiút soha többé nem láttam viszont a bordélyházban. Most amikor visszagondolok ezekre a hónapokra, a sok sírásra, és fájdalomra, annyira fáj, hogy ezt itt csak részletekbe tudom leírni, mint egy dolgozat vázlatát, de még nem tudok ennél jobbat. Az érzéseimet sem írhatom le, mert unásig azt ismételgethetném, hogy a következő hat hónapban csak sírtam, sírtam és sírtam. No meg letargikus voltam, mint mikor Mike el akart tenni láb alól. Most csak néhány pofonnal gazdagodtam emiatt. Örültem neki. Nálunk ugyanis csak minőségi, ápolt lányokat bocsátottak áruba. Így sokszor pihentem faldagadt szemmel, vagy repedt szájjal. Ez az igazság. Néha, néha aztán lenyugodtam, aztán minden kezdődött elölről, amikor megláttam a házban egy hasonló fiút, aki úgy nézett ki, mint a barátom. Olyan fura, nem tudtam meg a nevét! Amikor kérdeztem, hogy, hogy hívják, ő csak ezt válaszolta: - Ahogy neked tetszik. Tudod mit? Hívjál annak, ami az első benyomásod volt rólam! Mondjuk, jóképű, fickó! – Ja. – válaszoltam. Kis gondolkozás után, pedig rávágtam: - Kölyökképű lesz a neved! Igazából viszont, a neve Mike volt. S ő, hosszú hónapokon át ezt a számomra sajnálatos tényt bölcsen elhallgatta. A legelső találkozásunkkor ugyanis nem figyeltem oda rendesen, és amikor leírtam neki a tarifákat, a kisfőnök nevét is leírtam a papírra. Pedig soha nem mondhattuk ki a nevét, nemhogy még le is írtuk volna! Tehát eltelt a következő hat hónap. Bár gondolatban végleg elbúcsúztam tőle, a szívem még mindig reménykedett. Két és fél, három hónap eltelte után minden szombat este őt vártam, de már nem jött. A hatodik hónap végén, pedig eljött számunkra a szabadulás!

Kölyökképű elment, de a szíve egy részét hátrahagyta. A másik részével, pedig elment az apjához és annak barátaihoz a rendőrségre. Az apja ugyanis egy másik nagyváros rendőrkapitánya volt. Eddig nem voltak valami jó viszonyban egymással, így igen nehéz volt számára, hogy rólam s a drogozásáról beszéljen vele. De nem talált más kiutat, ez volt az egyetlen. Tehát elment hozzá, és kérte, hogy segítsen. Az apja még aznap elkezdte a munkát, több nyomozót is ráállított az ügyre, s mivel a prostik ezen hálózatával már máshol is találkoztak, próbáltak minél több helyről információkat kérni, Mike–ról a kisfőnökről, s persze a nagyfőnökről is. S a barátom ettől kezdve ontotta az infókat, amit csak tudott, pontosan részletről, részletre, elmondott az apjának mindent, annyira hogy hat hónap múlva a ház teljes alaprajza is ott volt a kapitány íróasztalán. S persze a „munkatársakat” sem hagyta ki, Mike-t, a verőlegényeket, a kedves öreg hölgyet, s no persze a terminálról sem feledkezett meg, arról a helyről, ahol minden elkezdődött. S hat hónap kemény munkája után meg kezdték a rajtaütéseket, s persze ahogy a mondás is tartja, addig ütötték a vasat, amíg meleg, országszerte nyolc helyen tették ugyanezt! Csak nyolc helyen, milyen fájdalmas is ez, de a nyomozók már így is örömmámorban úsztak, hiszen már hosszú évek óta nyomoztak ezek után az emberek után, de vajmi kevés sikerrel. Eddig csak egy – két félig élő, félig halott lányra bukkantak, akik egy szót sem mertek bevallani, vagy egy – két verőlegényt találtak, akik a tárgyalások megkezdése előtt véletlen balesetek áldozatává váltak. Most azonban más volt a helyzet. Mind a nyolc helyen mind a nyolc futtatót elfogták, verőlegényekkel, és öreg nénikékkel együtt. A lányokat, köztük én magamat is, egy teljesen elzárt épületbe vittek, ahol már orvosok és pszichológusok vártak minket, s ügyeltek arra is, hogy főleg nyomozó nők hallgassanak ki minket, hiszen voltak köztünk nagyon fiatal lányok is, tizenöt – tizenhat évesek. Közben a házakat teljesen átkutatták, bizonyítékokat keresve, bár nem sok sikerrel, de sok lánynál sikerült a kihallgatás, a sok félelem és rettegés után a szabadság illata minket is elért és úgy beszéltünk a fogva tartóinkról, mint a vízfolyás.

Az egyik nap azonban megjelent a rendőrkapitány, aki az egész akciót vezette és engem kéretett be abba a szobába, ahol a kihallgatások folytak. – Kérem, foglaljon helyet - kezdte a beszélgetést. Amikor megköszönve leültem a székre, s leült ő is velem szemben, egy fényképet vett elő, s lerakta elém az asztalra. – Ismeri ezt a fiatalembert? – kérdezte. Óvatosan a kezembe vettem a képet. Kölyökképű! A barátom volt rajta! – Nem – szólaltam meg. Majd letettem a képet az asztalra. (Kuncsaftokat nem adtunk soha a rendőrség kezére, csak ha bántott minket!) – A férfi, kis hallgatás után a szemembe nézett és komoly hangon megszólalt: - Szeretném, ha  ez továbbra is így maradna! Egymásra néztünk, aztán ahogy másodpercekig fürkésztem az arcát, hirtelen rájöttem, hogy már az első nap mikor találkoztam vele, miért tűnt annyira ismerősnek. Most újra felvettem a képet az asztalról, s a fiút megnézve rájöttem, hogy az apja ül itt velem szemben! Ez után már nem kellett sokáig gondolkoznom, hogy miért szeretné ez az ember, hogy a fiát ne is ismerjem meg jobban. Bólintottam, (mégiscsak egy prosti maradtam az ő szemében, akivel nem lenne jó ismét találkozni) s nagy nehezen válaszoltam neki: - Megígérem önnek, hogy soha nem fogom kérni a fiát arra, hogy a barátom legyen. De a fényképet nem tettem vissza az asztalra. Hosszú percekig néztem. Majd amikor le akartam rakni, a férfi újra megszólalt. –Az öné lehet a kép. Megköszöntem és kimentem a szobából. A kapitány gyors közreműködésével ezután megkezdődött a lányok rokonainak a megkeresése, vagy ha mint én is nem akartam az apámhoz visszamenni, próbáltak más rokoni kapcsolatokat felkutatni nekünk, hogy valahová hazatérhessünk.

Nekem egy nyomozónő segített, aki kiderítette, hogy az apám már nincs is beszámítható állapotban, mert mostanság egy otthonban lakik. Pár hónapra rá, ahogy átadott Mike-nak, rájött, hogy mit tett az egyetlen lányával, és idegileg teljesen összeroppant. Most egy szanatóriumban él, ahol nem sokkal később kapott egy szívinfarktust is. Éjjelente azon gondolkoztam, hogy hazajutok-e én még valaha? De kihez is mehetnék? A nyomozónő viszont pár hét leforgása alatt kiderítette, hogy bár apám beteg, s ezen az ágon már a nagyszüleim is meghaltak, az anyám szintén halott, az ő szülei azonban élnek, és alig várják, hogy találkozhassunk! Ők voltak azok az emberek, akik születésemtől fogva próbáltak velem foglalkozni. Kevés sikerrel. Apám nem beszélt velük, de az egyik szomszédasszony rendszeresen telefonált nekik a hogylétemről. Őtőle tudták meg azt is, hogy 1990-ben, tizennyolc évesen eltűntem otthonról.

Két nyomozó csöngetett be apám házába egy reggel. Miután nem kaptak rá választ, elkezdtek zörögni az ablakon, de csak egy kedves öreg néni nyitotta ki a mellette lévő ház bejárati ajtaján lévő kisablakot.

Kit tetszenek keresni kedveskéim? - kérdezte.

A nyomozók kedvesen bemutatkoztak, s azt mondták, hogy Kovács Józsefet keresik. Az öreg néni elmondta, hogy a Józsi beteg, s már régóta nem lakik itthon. Miután a kislánya eltűnt, azután kapott idegösszeroppanást. Most egy szanatóriumban van.

- De miért keresik? – kérdezte újra a néni.

Az egyik nyomozó akkor ezt mondta:

- Megtaláltuk a Józsi bácsi lányát!

- A Marikát?

A hír futótűzként terjedt el a szomszédos házaknál. Mivel az öreg néni emlékezett arra, hogy Bözsike, az egyik szomszédasszony tartja a kapcsolatot ma is a kislány, vagyis Marika nagyszüleivel, így a rendőrök megkérték az öreg nénit, hogy szóljon neki, hogy menjen be a kapitányságra. Bözsi néni két nap múlva elmesélt mindent a rendőröknek a rokonaimról. A nagyszüleim Ausztriában élnek, egy kis hegyi faluban. Egy síparadicsomban, ahogy a mai fiatalok mondják, ott az egyik helyi fogadó az övék. Mindig is szerettek volna többet együtt lenni a kis unokájukkal, de a lányuk válása után alig látták Marikát, s majd az édesanya halála után, Józsi teljesen elszakította a kis unokát a nagyszüleitől. Azóta Bözsi néni rendszeresen írt levelet, vagy telefonált, ha hírt adhatott a kislányról. (Mikor kiderült, hogy megtaláltak s néha hazatértem a régi pesti lakásunkba, a ház lakói mindig a kitüntetett figyelmükről biztosítottak. Mindenki kislánya lettem.) S pár hét múlva már a kedves magyar rendőrnővel utaztam Bécs felé vonattal, ahol végre találkozhattam a nagyszüleimmel. Útközben a kedves hölgy elmondott mindent, szépen folyamatosan. A szüleim Bécsben ismerkedtek össze. Házasságuk harmadik évében, mikor már három éves voltam, édesanyám elvált apámtól, egy másik férfi miatt. S mivel addig sem volt felhőtlen a kapcsolatuk, anyukám szüleivel a kis unoka sem sokszor találkozott. Három év alatt összesen kétszer. Bözsi néni odaadta a fényképeket is a kedves rendőrnőnek, aki most átadta őket nekem. Az első fényképen a nagymama tartott a karjaiban egy kisbabát, vagyis engem, miközben a papa mellette állt. Látszott rajta, ahogy feszesen kihúzta magát, büszkén, hogy lám-lám őneki is van már kis unokája! A fénykép hátulján találtam egy dátumot is. 1972. május 8. Akkor voltam egy hónapos. A másik képen már körülbelül tíz hónapos lehettem. Ültem a kishintában, kint a kertben a papámmal. Miközben az ujjaimmal csendesen megsimogattam a képeket halkan megszólaltam: - emlékszem ezekre a képekre. Anyám ékszeres ládikájának az alján voltak. Aztán tíz éves korom körül eltűnt a doboz, s vele együtt a fényképek is. (Azzal a két emberrel együtt, akik a képeken voltak!) Most pedig utazok hozzájuk! A rendőrnő később azt is elmesélte, hogy amikor az osztrák kollégájuk megkereste a nagyszüleimet a hírrel, hogy élek s jól vagyok, s hogy hozzájuk kellene költöznöm, a nagymamám elájult. Szó szerint. Orvost hívott hozzá a papa. Ezt a sok jó hírt! Nehezen lehetett feldolgozni! S miközben ezen „rágódtak”, kezdték előkészíteni a jövőmet. Úgy várták az érkezésemet, mint az első kisbabáét szokták! Külön szobát kaptam a tetőtérben! Külön fürdőszobával, gyönyörűen berendezve, hatalmas csokor virággal a kis asztalon. S ha kinéztem az ablakomon, gyönyörű hegyeket láttam, néhol még a hó is megcsillant a hegyek tetején. De ha ezt tudták volna a mamámék! Nem nagyon voltam ott megtalálható. Túlságosan is emlékeztetett a „munkahelyemre”. Így inkább beköltöztem a konyhában lévő ágyra. S napjaim nagy részét ott is töltöttem a nagyi mellett. De térjünk csak vissza az utazáshoz. Egy ideje már mind a ketten csendben voltunk, amikor végre nagy nehezen megkérdeztem a kísérőmet. – Tudják a nagyszüleim, hogy hol voltam eddig? A rendőrnő rám nézett és bólintott. – Azt is tudják, hogy mit tettem az elmúlt években? Újra bólintott, majd megszólalt. – Úgy beszéltük meg a kollégákkal, hogy ahová a lányokat befogadják, a befogadó személyeknek akár szülő legyen az, akár más személy vagy az árvaház, mindent elmondunk rólatok. Így gondoljuk tisztességesnek veletek szemben. Mert ezeknek az embereknek tisztában kell lenniük azzal, hogy a magunk erejéből azt a helyet soha nem tudtuk volna otthagyni. - S szinte szóról szóra elismételte nekem azokat a szavakat, amelyeket én annak idején Kölyökképűnek elmondtam. Hiszen a rendőrök is rájöttek arra, amit mi is tudtunk. Arról a helyről élve nem tudtunk volna soha eljönni! Csak koporsóban!

Most újra csendben voltunk. A hölgy próbált egy kicsit aludni, én, pedig szomorúan gondoltam Kölyökképűre, miközben elsuhantunk a szebbnél szebb tájak mellett a vonattal. Soha nem gondoltam volna, hogy azon a napon, amelyen a teljes szabadság felé haladok majd, szomorú leszek. Így végül, meg próbáltam kizárni a fiút a gondolataimból, s elképzelni milyen lesz a találkozás a nagyszüleimmel. Mikor végre vége lett az utunknak, délután öt óra volt. Nagyon féltem, izzadt a tenyerem, pedig csak másnapra volt megbeszélve a találkozó. Nem tudtam rendesen figyelni. A kísérőm csak háromszor mondta el, hová megyünk most, mire fel tudtam fogni. Állandóan lemaradtam miközben mentünk ki a pályaudvarról, s végül a rendőrnő türelmesen bevárt, belém karolt, mintha a barátnője lennék, s mikor fogtunk egy taxit, a csomagokat belerakva elvitettük magunkat abba a szállodába, ahol a papámékkal találkozni fogunk. S bár úgy beszélték meg a nagyszüleimmel, hogy másnap reggel jönnek csak a találkozóra, a papa meghallotta, hogy mi már előző nap este megérkezünk, és a mamával megbeszélték, hogy már a szálloda halljában leülve várni fognak engem. Minél előbb látni akartak. Ahogy beléptem az épületbe és körbenéztem, megláttam őket. A rendőrnő ekkor azt mondta, hogy biztos nem ők azok, hiszen csak holnap érkeznek meg. De én tudtam! Megismertem őket a régi fényképekről. Ahogy oda értem hozzájuk, nem tudtam mit mondani, s ők sem szólaltak meg, csak felállt a mama, odalépett hozzám és átölelt. Mikor a papa is felállt, kinyújtottam a kezem felé is, hogy jöjjön és úgy öleltük át hárman egymást, mint a kisgyerekek. – Megismertél minket? - kérdezte most a nagymama sírva. - Igen. – szólaltam meg nagy nehezen. - Te vagy Eszter mama, Te meg Peter papa vagy! – S ők meg nagy csodálkozó szemekkel néztek rám! – A vonaton jutott eszembe a nevük, s mikor megkérdeztem, hogy tényleg ez-e, a vonaton a rendőrnő jelezte, hogy igen, itt, pedig ők bólintottak, hogy jól emlékszem rá. A papáék autóján mentünk HAZA! A mamám ekkor csalódott bennem kellemesen, először. Azt gondolta, hogy az egész úton szótlan leszek majd, de nem így történt. Végig kérdezgettem őket mindenről, amiről csak tudtam, s a válaszaikat úgy ittam magamba, mint egy szivacs. A beszélgetésünk magyarul zajlott, néha szólalt csak meg a papa németül, s mikor egyszer elkapta a tekintetemet, ezt mondta: - Az első naptól kezdve te is fogsz németül tanulni! Jó? – Igen – válaszoltam mosolyogva. – Igen! - Végre hazaértünk! Fáradtan, éhesen mentem fel a nekem szánt szobába. Csak aludni szerettem volna, ledőltem az ágyra, miközben a mama kikészítette nekem a pizsamát és a törülközőt. Mire visszaért a szobába, már aludtam az ágyon. Betakart és lement ő is pihenni.

Hajnali öt óra volt, mikor hirtelen felriadtam. Te jó ég, az egész csak álom volt! Ugyanúgy nézett ki a szoba, mint a régi szobám, ott ahol „dolgoztam”. Rózsaszín baldahinos ágy, az ággyal szemben egy szép fa szekrénysor, a kisasztalon nagy csokor virág, hirtelen összeszorult a szívem a félelemtől, s mikor az ablakra esett a tekintetem rájöttem, hogy nem álmodom! A régi szobámban nem volt ablak! Felkeltem, s ahogy kinéztem az üvegen át, egész sor házat pillantottam meg, s távolabb a gyönyörű osztrák hegyeket. Hirtelen eszembe jutott, hogy mikor beléptünk a nappaliba, ahogy balra néztem, be lehetett látni a konyhába, s ott volt egy ágy. Most felpakoltam a nagypárnámat a paplannal és csendesen lehurcolkodtam a konyhába.  Nemsokára már felkeltek a nagyszüleim is, s egy ideig, hogy engem ne zavarjanak, csendesen beszélgettek a nappaliban. S mikor belépett a papa a konyhába, láttam az arcát, ahogy meglepődött. – Hát te? Mióta vagy fent? – De mielőtt válaszolhattam volna rá, a tekintete az ágyra esett, s kikiáltott a nagyinak a nappaliba. – Mama! Nézd hol aludt ez a lány! Kint a konyhában! – Hirtelen a mama feje jelent meg a konyhaajtóban, s ezt mondta: - Biztos érezte a tegnap sütött süteményem illatát, és ő akart reggel az első lenni, aki eszik belőle! Majd bejött, megigazította az ágyamat, s leült velem szembe a konyha ablak mellé, ahol, eddig ültem és vígan eszegettem egy szelet vajas kenyeret, amit nemrég készítettem magamnak. – Teát készítsek neked drágám, vagy kávét a reggelidhez? – kérdezte a mamám. Tejet! - Szólt közbe a papa. - Nézd meg milyen sovány ez a lány! Csakis tejet kaphat a reggelihez! Majd mindjárt hozok be tehéntejet, az való a reggelihez, nem kávé! – szólt mosolyogva hozzám, majd átölelt és kaptam egy homlok puszit. – Ugye kis unokám! – Igen papa. – válaszoltam. Tehéntejet kérek. Aztán ahogy ránéztem a mamámra, s őt sem szerettem volna semmivel megbántani, így folytattam: - meg teát is kérek, és a reggeli után kávét! Mindketten rám néztek és a papa csak ennyit mondott: - Szeleburdi kis unokám. S ahogy teltek a napok, a hetek s a hónapok egyre jobban megszerettük egymást. Én is egy szerető család tagja lettem! S amellett, hogy a nagyszüleim befogadtak, a falu apraja nagyja is úgy viszonyult hozzám, az első perctől kezdve, mintha mindig is közöttük éltem volna, s csak egy nyaralásból tértem volna vissza. Kedvesen fogadtak. (Bár ők nem ismerték a múltamat, így először azt gondoltam, ezért.) S nemsokára egy másik nagyon kedves személlyel is megismerkedtem, egy férfival, aki az egész életemet megváltoztatta!

Már a következő héten, szombat délután hallottam róla. Fura volt, de mégis jól éreztem magam azon a napon. Szóval pénteken este, Eszter mama odajött hozzám, a nappaliba, majd leült mellém. – Befonjam a hajadat Marika? Olyan szép hosszú! – S ahogy végig simította a hajam, majd szépen megfésülte és befonta, elmondta, hogy holnap jönni fog hozzájuk egy pár ember. – Ó vendégséget szerveztetek, mama? – kérdeztem, miközben felfelé néztem. - Ó nem drágám, - hajolt fölém, - mindig szombat este szoktuk tartani, - kezdte gyorsan, de csak lassan fejezte be a mondatot, mert rájött, hogy mit is mondott. - Szóval Istentiszteletet szoktunk tartani. Mivel nem válaszoltam, hirtelen nem is tudtam mit is mondjak, ő folytatta tovább. A hajam befonásával már végzett, ismét leült mellém, megfogta a kezem és a szemembe nézett. - A nagyapád az itteni kis közösség vezetője. Mi már születésünktől fogva keresztények vagyunk. Az alkalmakat itt a házban szoktuk tartani - folytatta. Ha vendég van a panzióban, hívnak segítőket, egy kedves házaspárismerősüket, akik addig elvégzik a teendőket, amíg ők nem érnek rá. S szeretnék a papával együtt, ha én is itt lennék az Istentiszteleten. Láttam rajta, hogy ez nagyon fontos neki. Bólintottam. – Persze mama, én is itt leszek, s kíváncsian várom! Nem tudtam milyen lesz, de végül nagyon tetszett. A dicséretek az imák, a tanítás is egész jó volt. De az első hetekben csak jól éreztem magam. Tetszett, hogy új emberekkel ismerkedhetek meg, tetszett, hogy próbáltak a fiatalok engem is bevonni a dolgokba. Mivel a papáméknak panziójuk volt, s az itt lévő családok nagy része szintén a turizmusból élt, sokan tudtak magyarul, s így beszélgetni is tudtunk.

De körülbelül három hónappal később elkezdett változni az életem belül is. – Marika! - A hátam mögül előre lépett egy fiú. Éppen a keresztény testvéreket engedtem be a ház ajtaján, s megfordultam hogy bekísérjem őket a nappaliba, amikor ez a fiú utánam szólt. – Igen! – válaszoltam, s felé fordultam, s miközben vártam, hogy mit szeretne kérni tőlem, ő a kis szatyorból, amit mindig magával szokott hozni, egy nagyon szépen bekötött Bibliát vett elő. – Ezt neked szeretném adni. Láttam, hogy még nincs Bibliád, és vettem neked egyet. - Amikor a kezembe fogtam, és végig húztam a kezem rajta és néztem, hogy milyen szép bordó a borító, észre vettem rajta a jobb alsó sarkában egy monogramot. Az én nevem kezdőbetűi voltak rajta! - Jaj, de szép!- felnéztem, s a fiú zavartan csak ennyit kérdezett: - Tetszik? – Nagyon szép! – válaszoltam. - Köszönöm! S még aznap este bele is olvastam. A mamám kérte, hogy olvassak fel belőle neki zsoltárokat. S bár én nekem, nem nagyon akaródzott jobban megismerkedni Istennel, mert ugyan minden Istentiszteleten ott voltam, csak a dicséretek, s azoknak is inkább a ritmusa ragadott meg, Isten már foglalkozott velem. (S az igehirdetéseket is alig értettem meg, sok még nagyon homályos volt, például az, hogy engem Jézus vére hogyan tud fehérre mosni, vagy ilyenek.) Hiszen, ha én nem is láttam belőle semmit az elmúlt évek alatt, abból a segítő gondoskodásból, amit Isten tett velem, mégis ma már tudom, hogy a halál árnyékának földjét többször is láttam, s mégsem haltam meg! Sokszor bizonygatják más emberek is, akikkel azóta találkozom, hogy hol van Isten az ő életükben, mikor annyi rossz dolgon mentek keresztül, s ekkor nekem is eszembe jutnak, azok az emlékek, amikor még Pesten éltünk apámmal. Hallottam négy – öt éves koromban, hogy anya nem nyaralni ment, nem világ körüli utazásra, hanem elvált az apámtól és többé nem jön vissza hozzánk. Aztán édesapám, elvesztette a munkahelyét, s nem tellett sokszor még kenyérre sem. Ilyenkor megfogta apám a kezemet, s megkérte a szomszéd nénit, hogy egy kicsit vigyázzon rám, ott ugyanis mindig kaptam uzsonnára sütit. Apám nemsokára abbahagyta a munkakeresést és ivásra adta a fejét. S amellett, hogy ivott, s depressziós lett, rászokott a kártyázásra is. Mikor tíz – tizenegy évesen délben haza mentem az iskolából s kértem enni, apa először csak annyit mondott nincs ebéd, menj a szomszédtól enni kérni, egy idő után azonban csak ennyit mondott : - Lopjál rá valót! S ezt végül annyiszor a fejemhez vágta, hogy elmentem otthonról, s el kezdtem lopni. (Már nem csak heccből. Élesbe ment.) Később ebből éltünk, s utána tizennyolc évesen eladott egy stricinek. Addig soha nem éreztem, hogy Isten segített volna! Aztán az egyik szombat reggel a mamám azt mondta, hogy ma este nem hagyományos Istentisztelet lesz, hanem szeretetvendégség. – Az meg milyen? – kérdeztem. S ő azt válaszolta, hogy ilyenkor csak kevés dicséret van, csak egy pár percig van tanítás, vagy egy meghívott pásztor tart egy rövid előadást s utána bizonyságokat mondanak el emberek az életükből, mi jót tett velük Isten. Közben pedig, ki lehet majd menni akár a kertbe is beszélgetni más keresztényekkel, lehet játszani a gyerekekkel, szendvicsek és sütemények elfogyasztása mellett. Hasonló egy baráti összejövetelhez. Ezen a délutánon éreztem először, hogy valami megváltozott bennem. Miután megérkezett az összes vendég a mamámékhoz, hirtelen el kezdett szakadni az eső! Szaladtunk kifelé az asztalokhoz, s a kertből hoztuk be a sütiket, a szendvicseket, az üdítőket, s a mi még menthető volt! - Ha az ember keresztény, sokszor elköveti azt a hibát, hogy elgondol valamit, aztán kéri rá Isten áldását. Nem pedig ezt mondja. – Legyen a Te akaratod szerint! – Ezekkel a szavakkal kezdte meg a szeretetvendégséget a szomszéd faluból jött gyülekezet pásztora. Mindannyian mosolyogtunk ezen, s néztük, ahogy szinte minden munkánk, amit végeztünk délelőtt a kertben, lassan kezd szétázni. Elővette a bibliáját és így szólt. – Szerettem volna valami szép idézettel kezdeni a mai vendégséget. Így aztán fellapoztam reggel a bibliámat és ezeket a sorokat kezdtem el olvasni :

Izrael, pedig minden fiánál inkább szereti Józsefet, mivelhogy vén korában nemzette őt; és cifra ruhát csináltat néki.

Mikor, pedig látták az ő bátyjai, hogy atyjuk minden testvére közt őt szereti legjobban, meggyűlölik, és jó szót sem bírnak hozzá szólni.

És álmot álmodott József és elbeszélte az ő bátyjainak; és azok annál inkább gyűlölik  őt.

Mert mondta nékik: Hallgassátok meg, kérlek, ezt az álmot, melyet álmodtam.

Íme kévéket kötünk a mezőben, és az én kévém felkelt és felállt; a ti kévéitek pedig körülállják, és az én kévém előtt meghajolnak.

És mondának néki az ő bátyjai: Avagy király akarsz-e lenni felettünk? Vagy uralkodni akarsz-e rajtunk? S annál is inkább gyűlölték őt álmáért és beszédéért.

Más álmot is álmodik, és elbeszélte azt az ő bátyjainak, mondván: íme megint álmot álmodtam; íme a nap és a hold, és tizenegy csillag meghajol én előttem.

S elbeszéli atyjának és bátyjainak, és az ő atyja megdorgálta őt, mondván néki: Micsoda álom az amelyet álmodtál? Avagy elmegyünk-e, én és a te anyád és atyádfiai, hogy meghajtsuk magunkat te előtted a földig?

Irigykednek azért reá az ő bátyjai; az ő atyja pedig elméjében tartja e dolgot.

Mikor pedig az ő bátyjai elmentek Sikhembe, hogy az ő atyjuk juhait őrizzék;

Monda Izráel Józsefnek: A te bátyáid nem Sikhemben legeltetnek-e? Jöszte, és én hozzájuk küldelek téged. Ő pedig monda: Ímhol [vagyok].

És monda néki: Menj el, nézd meg, hogy s mint vannak a te bátyáid és a juhok, s hozz hírt nékem. Elküldi tehát őt Hebron völgyéből, és méne Sikhembe.

Előtalálá pedig őt egy ember, mikor a mezőben bolyong, és megkérdi őt az az ember, mondván: Mit keresel?

És monda: Az én bátyáimat keresem, kérlek, mondd meg nékem, hol legeltetnek?

És monda az ember: Elmentek innen, mert hallottam, hogy mondák: Menjünk Dóthánba. Elmént azért József az ő bátyjai után, és megtalálta őket Dóthánban.

Mikor távolról meglátták, minekelőtte közel ért volna hozzájuk, összebeszéltek, hogy megölik.

És szóltak egymás között: Ímhol jő az álomlátó!

Most hát jertek öljük meg őt, és vessük őt valamelyik kútba; és azt mondjuk, hogy fenevad ette meg, és meglátjuk, mi lesz az ő álmaiból.

Meghallotta pedig Rúben és megmenti őt kezükből, és mondta: Ne üssük őt agyon.

Ne ontsatok vért, vessétek őt ebbe a kútba, amely itt a pusztában van, de kezet ne vessetek reá. Azért, hogy megszabadítsa őt kezükből, hogy visszavigye atyjához.

És, amint oda ért József az ő bátyjaihoz, letépték Józsefről az ő felső ruháját, a cifra ruhát, mely rajta volt.

És megragadták őt és belevetették a kútba; a kút pedig üres volt, nem volt víz benne.

Azután leültek kenyerezni, és felemelték szemeiket, és látták, hogy íme egy Ismáelita karaván jő  Gileádból, és azoknak tevéi visznek  fűszerszámot, balzsamot és mirhát, menvén, hogy alávigyék Égyiptomba.

És monda Júda az ő atyjafiainak: Mi haszna, ha megöljük a mi atyánkfiát, és eltitkoljuk az ő vérét?

Jertek adjuk el őt az Ismáelitáknak, és ne tegyük reá kezünket, mert atyánkfia, vérünkből való ő. És hallgattak rá az ő atyjafiai.

És mentek arra Midiánita kereskedő férfiak, és kivonták és felhozták Józsefet a kútból, és eladták Józsefet az Ismáelitáknak húsz ezüstpénzen: [azok] pedig elvitték Józsefet Égyiptomba.

Amikor ezeket a sorokat felolvasta, nem akartam hinni a fülemnek. Hiszen ezek a sorok rólam szóltak, nem Józsefről! Most tényleg a Bibliából idézett? Ez nem egy rossz vicc? Nem velem akartak szórakozni csak? S a pásztor folytatta. - Sokan tudjátok a történet, hogyan folytatódik, így én csak a végét szeretném elmondani. Sok keserves nap után József a fáraó házában, Egyiptomban Isten által felemeltetik, s ő lesz a fáraó után Egyiptomban a második ember! De szeretném felhívni a figyelmeteket arra, hogy ez az időszak, amíg József ezt eléri Isten akaratából, tizenhárom esztendő! Nem tudom, hogy miért pont ezt az ige részletet kellett nektek felolvasnom, de úgy éreztem, hogy Isten szeretné, hogy ezt megtegyem. S szeretném még azt elmondani saját tapasztalatból, hogy soha ne gondoljatok arra, hogy Isten elfelejtkezett rólatok, ha valami nem sikerül, nem ő a hibás. És ha valamit kértek Tőle, lehet, hogy csak évekkel később kaptok rá választ, de tudom, hogy fogtok rá választ kapni! Ezzel a pár sorral szerettem volna bevezetni a mai összejövetelt, s szeretném, ha meghallgatnátok a fiam történetét. - Ekkor leült a pásztor, s a fia állt fel, ő volt az a félénk fiú, akitől kaptam a bibliámat.

- Sziasztok. – kezdte most is szerényen, visszahúzódóan, mint aki kész elszaladni az első hangos zajt hallva. – Én innét a szomszéd faluból szoktam átjárni hozzátok szombatonként, vasárnap, pedig otthon vagyok az én falumban Istentiszteleten, szerdánként, pedig egy ifjúsági összejövetelt tartok a fiataloknak a helyi iskolában. Persze nem volt ez mindig így. - S elmondta nekünk a fiú, hogy tizenhat évesen öt évvel ezelőtt milyen dolgok történtek vele. Nem messze Bécstől, Ausztria fővárosától egy szép vidéki városka jó hírű iskolájába kezdett el járni. Azonban ő is, mint bárki más, kíváncsi természetű volt. Úgy érezte, mintha egy burokban élt volna eddig a hívő szülők mellett, s most sikerült volna kilépni belőle. Ő is, mint vele egykorú fiatal a szülőktől távol, minden új dologra kapható volt. Igen hamar. Nem volt elég az addigi élete, izgalmakra, kalandra vágyott. Isten igéjének a tanulmányozása nem volt elég, unalmas volt. Így ő is, mint a kollégiumban néhány nagyhangú srác el kezdett drogozni. Nagyon jó volt az elején. Szuper érzés volt, amikor a diszkókban használták, mert utána órákig tudott táncolni, nevetni, szórakozni. Felemelő érzés volt és felszabadult a gátlásaitól. Teljesen más fiú lett belőle, de csak a használatakor. Persze arra vigyázott, hogy se a szülei, se az osztálytársai ne vegyék ezt észre. Nem akart rászokni, kínosan ügyelt rá, hogy kontrollálni tudja. Mindez egy évig sikerült is, amíg nagy baj történt. – Ezek a srácok, akikkel együtt lógtam, a barátaim voltak, ők értettek meg csak igazán. Legalábbis így gondoltam. Mindenféle jó heccben benne voltunk. Szerettünk együtt lenni. Aztán az egyik nap egy új srác jött a sulinkba, aki már híres volt a durva poénjairól. Ő is csatlakozni akart a bandánkhoz, de én adtam a hülyét, hogy nem tudok semmilyen bandáról. Ő meg nevetve rám nézett és azt mondta, ne nevettessem ki magam, mert látott minket együtt a sarki kis kocsmában az egyik este, és nagyon is látszott, hogy közéjük tartozom. Na jó, szólhatok az érdekedben, mondtam, de nem örültem neki. Az ő heccei már túl durvák voltak, nem akartam hogy őt is bevegyék a srácok. De ők, amikor meghallották, teljesen fellelkesedtek, hogy: – ú, szuper, hajrá, hozhatom a következő szombat esti bulira! Azon az estén voltunk utoljára együtt. Valaki rossz kábítószert hozott. Túl erőset. Hajnalban arra ébredtem, hogy két barátom meghalt, én, pedig mentettem az irhámat és leléptem. Másnap az osztálytársaim az iskolában kérdezgettek a fiúk felől és örültek, hogy a mostani bulijukon én nem voltam ott, (hiszen addigra ők is tudták, hogy néha együtt lógtam velük.) – Örülhetsz is neki, két srác meghalt – szólalt meg az egyik lány, s mikor idegesen hátrasimítottam a hajam, csak ennyit válaszoltam neki: -Á, hónapok óta nem voltam együtt velük! – Hát jobban is tetted, elég zűrösek voltak. – Hát igen! – válaszoltam. S a bensőmben megbotránkoztam saját magamon, hogy a legjobb haverjaimat tagadtam meg az osztálytársaim előtt, s a halott srácok szülei előtt! Ettől a naptól még többet használtam a drogot, s egyre lejjebb csúsztam a lejtőn. Régen annyira szerettem volna kontroll alatt tartani a használatát, de ekkor már képtelen voltam rá. Menekültem saját magam elől. A hazugságaim elől. S most már nem tudtam egyedül leszokni róla. Ezekben a napokban látogatott meg az osztályfőnököm is a kollégiumban, s elmondta, hogy egyre több panasz van rám, egyre többször akadnak ki rám az osztálytársaim, annyi baj van a magatartásommal, s hogy ha így folytatom, s nem változtatok ezen, kénytelen lesz behívni a szüleimet, s fegyelmivel eltanácsolnak az iskolából! Ekkor ébredtem fel! El akartam dobni magamtól a nyugodt, kiegyensúlyozott életet, a szüleimet, a neveltetésemet, s a legszomorúbb az volt, hogy Istent is! Ekkor jutott eszembe, hogy apám egyszer, kicsi koromban azt mondta, hogy ha bajban vagyok és se anya, se apa nem lesz a közelemben, Istent kérjem meg arra, hogy segítsen nekem. Hiszen meg van írva a bibliában, hogy mielőtt bármit is kérnénk Tőle, Ő már tudja a szívünk kívánságát. (jól tudja a ti Atyátok, mire van szükségetek, mielőtt kérnétek tőle. Máté evangéliuma 6.8) Milyen régen is volt ez! Akkor tizenkét évesen természetesnek vettem ezeket a szavakat, de ma már nagyon messze éreztem magam Istentől. S mikor a tanár szavai felébresztettek, először elmentem a házi orvosomhoz, s tőle próbáltam segítséget kérni. Ő azonban azt válaszolta, hogy ebben nem tud segíteni, néhány városban van ilyen fajta segítségnyújtás, de oda pár hétre, vagy pár hónapra be kellenne költöznöm, de ha ezt nem tudom vállalni, akkor szívesen ajánl egy fiatalembert, aki foglalkozik drogos fiatalokkal, neki meg is adta a címét. Egy imaházat találtam a megadott helyen. Kétszer is ellenőriztem. Hát mégiscsak ide jutottam! Bementem. Pünkösdi imaház volt. Ahogy beléptem az ajtón, láttam, ahogy két oldalt padsorok voltak s középen egészen előre lehetett menni egy kis emelvényig. Jobb oldalra leültem az egyik padra, és az előttem lévő háttámlájára támasztottam a fejem. Gondolkoztam, hogy mihez is kezdjek most, amikor a bal vállamat megérintette egy kéz. Amikor felnéztem, és felkeltem a padról, egy fiatalembert láttam. Felé fordultam, és ezt mondtam: – Elnézést, de nem tudom, hogy jó helyen járok-e? – kezdtem zavartan, - egy férfit keresek, aki talán tudna nekem segíteni. - Előhúztam a papírt a címmel, amit a doki adott és átnyújtottam neki. – Igen – válaszolta, - jó helyen jár. Én vagyok az a férfi. – válaszolta. Most zavartabban, mint ezelőtt felé nyújtottam a kezem és köszöntem neki, ő pedig elfogadta. Hellyel kínált és elmondtam neki a problémámat, s azt is, hogy mivel keresztény családban nőttem fel többször is eszembe jutott, ahogy apám azt tanácsolta, hogy ilyen esetben forduljak Istenhez, de ez eddig nekem valahogy nem nagyon akaródzott. – Isten vezetett téged ide – szólalt meg most hirtelen a férfi, s én ezt válaszoltam neki: - szó szerint! A férfi ekkor felállt és felment az emelvényre, invitált, hogy én is menjek oda. A szószék előtt egy kis vörös szőnyeg volt, amelyre most ő letérdelt és kérte, hogy én is tegyem ugyanezt. Ahogy megtettem, elkezdett imádkozni Istenhez és kérte a segítségét az életemre nézve. Amikor befejezte és kimondta, hogy: - ámen, hirtelen csend lett. – Ámen – válaszolta újra, s én megilletődötten ismételtem: - Ámen. Abban a pillanatban olyan érzés vett erőt rajtam, mint mikor az üveget kinyitják, és a szénsav eltávozik belőle. Majd kellemes meleg járta át az egész testemet a talpamtól a fejem búbjáig. Kimondhatatlan örömet éreztem, amikor elhagytam ezt a kis imaházat. Visszamentem a koleszba és ott az egyik fiú este megkínált egy kis droggal. Én ránéztem és ráztam a fejem, nem köszönöm nekem ez már nem kell!  Azóta tudom, hogy bármikor fordulhatok hozzá, Isten segít nekem, s nem kell hosszú szövegeket mondanom, csak amit a szívem súg elég, mert ott abban a kis imaházban én is csak három szót mondtam, s nem hittem, hogy Isten meg tud szabadítani a rabságomból, s mégis meg tette. Ez a három szó, pedig ez volt: - Istenem kérlek, segíts!

Nekem, Marikának, pedig ez volt az utolsó döfés.       Egyenesen a szívembe ment, hogy majdnem összeroppantam! Este, amikor leszedtük az asztalokat, megkértem a nagyszüleimet, hogyha lehet, még maradjanak velem fent egy ideig, mert szeretnék velük beszélni. S elmondtam nekik mindent. A gyerekkoromat, a boldog gyerekkoromat, apámat, ahogyan egyre lejjebb süllyedt, a lopásokat, s azt is, hogy amikor ide kerültem hozzájuk, mit gondoltam Istenről. Hogy ő biztosan nagyon távol van tőlem, mert soha nem éreztem, hogy mellettem lett volna bármikor is. Hogy azt gondoltam, mennyire könnyű itt élni, itt könnyű benne hinni, hiszen ezen a helyen adva van minden a boldogsághoz. De a fiú, aki ma bizonyságot tett, ugyanazt élte át, amit én. S elmondtam a papáméknak, hogy mikor külföldön fogva tartottak bennünket, én is kerültem olyan helyzetbe, amikor ugyanezeket a szavakat mondtam el. – Istenem kérlek, segíts! – És segített! Hilda bejöhetett hozzám, s ez kész csoda volt, hiszen Mike soha azelőtt nem tett ilyet. Nem verte meg, egyszer sem úgy a lányokat, hogy valaki láthassa azt, mármint az agyonverésre gondoltam. S Hilda még be is jöhetett hozzám, hogy segítsen nekem, s évekkel később megtudtam, hogy Hilda ekkor már sokszor fordult Istenhez imában, de ő csodálkozott a legjobban, amikor az ima után Mike nem hagyott meghalni, hanem beengedte őt hozzám. Hiszen ez a lány, ekkor már hitt Isten létezésében, ezért tudott a szavaival bennünk reményt kelteni, hogy ki fogunk onnan egyszer szabadulni, ne adjuk fel, nem fogunk itt lenni halálunk napjáig! S pár perc elteltével a nagyszüleimnél, én is elfogadtam Isten hívását és a férfi, aki megváltoztatta az egész életemet, Jézus Krisztus lett, mert behívtam Őt a szívembe, hogy Ő legyen az én életem megváltója. Aztán nemsokára elolvastam József történetét, s teljesen át tudtam érezni ennek a férfinek a helyzetét, mert őt is eladták rabszolgának a testvérei, mint engem az apám, és bár József tizenhárom évig volt rabszolga, Isten mégsem felejtette el őt, sőt nagyon nagy tisztességre emelte, ő lett a Fáraó után az országban a második ember! S ahogy olvastam tovább a sorokat, ezek a mondatok nagyon megérintették a szívemet: 1 Mózes 41. rész 50. verse: Józsefnek, pedig születék két fia az éhség esztendejének eljötte előtt…

Pár hónappal később a papával elmentünk a közeli gimnázium igazgatójához, megbeszélni vele mi a módja annak, hogy itt Ausztriában leérettségizhessek, hiszen csak három évet végeztem el Magyarországon. Az ottani törvényeknek megfelelően, formanyomtatványok és különböző beadványok megírása után nemsokára megkaptam a választ. Bejárhatok az iskolába és a többi negyedikes tanulóval együtt én is letehetem az érettségit. Sőt ha jók lesznek a jegyeim, segítenek a jövőben, hogy ösztöndíjat is kaphassak a következő iskolámban. Így aztán belevetettem magam a tanulásba, és sikeresen levizsgáztam, Isten segítségével. S most már nemcsak az Ő igéjét, a bibliát tanulmányozhattam, hanem két és fél éves keresztényként a félénk fiú a szomszédból megkért rá, hogy segítsek neki a szolgálatban, és együtt tartottuk az ifjúsági összejöveteleket a szomszéd falu iskolájában. Bár még nem gyógyult be minden sebem testileg és lelkileg sem, de hálás voltam Istennek ezért a szolgálatért. Próbáltam minden percemet Neki szántan élni, s az ő munkájában tevékenyen részt venni. De bármennyire is próbáltam teljesen elfelejteni a múltamat, egy fiúról azóta sem tudtam elfelejtkezni. Kölyökképű még mindig helyet kapott a szívemben, s ezt más is kezdte észrevenni. Aztán sok szomorú és boldogtalan óra után, amikor a gondolataim messze jártak, ennél a fiúnál, a papám megkért rá, hogyha egyszer ráérek, üljünk ki a kertbe és beszéljük meg, hogy mi bánt, mert már sokszor látta, hogy az Istenbe vetett hitem szinte teljesen megváltoztatott, valami nagyon fájhat, mert látszik, hogy nem teljesen felhőtlen a boldogságom. Szeretne segíteni, ha tud! Mindent elmeséltem neki, kivéve azt, hogy ő volt a rendőrkapitány fia. Csak annyit mondtam el, hogy ő kérte meg a rendőrséget a nyomozásra, s az óta nem láttam. A papa átölelte a vállamat, s mikor befejeztem a beszélgetést magához húzott és el kezdett imádkozni, kérte Istent, hogy ő vigasztaljon meg engem ebben a dologban, s Isten az ő teljes szeretetével vegyen körül, s találja meg Benne a szívem a teljes békességet. Utána, pedig a tudtomon kívül megbeszélte a mamával azt, hogy megkeresi ezt a fiút, mert úgy érezte az ima közben, hogy Isten ezzel bízta meg őt.

Három hónap telt el az ima után mikor a papa üzleti útra indult, s elment abba az országba, ahol három és fél évig „dolgoztam” s felkeresett egy férfit, aki a rendőrségen dolgozott, mint rendőrkapitány. Amikor megérkezett, az a fiatal fiú akit elvitt a gyülekezetünkből, ő  fordította le a kedves arcú rendőrnek, hogy a papám mi járatban van. Aztán felgyorsultak az események. Kölyökképű három évvel idősebb lett. Kezdett jóképű fickóvá változni. Nem nősült meg az óta sem, s még mindig iskolába járt, s azt tervezte, ha levizsgázik az apjánál fog dolgozni ő is, mint rendőr. S még mindig őrzött egy képet a szívében, egy fiatal lányról, akit Marikának neveztek s Budapesten született. Fényképe sajnos nem volt róla.

Szombat délelőtt ugyanúgy, mint már három és fél éve minden szombaton elment lezuhanyozni, tiszta ruhát vett fel, megfésülködött és felvette a kocsija kulcsát az asztalról, s éppen indult volna az imaházba, ahol három évvel ezelőtt találkozott Hildával, a barátnőmmel, amikor valaki csengetett. Így aztán letette a kulcsot az asztalra, s amikor kinyitotta a bejárati ajtót, meglátta az édesapját, amint éppen visszamegy a kocsijához, s egy idős embernek segít, hogy az ki tudjon szállni az autóból.

S sok év fájdalma, bánata és sok sírása után volt egy nagyon szép születésnapom. A mama azt mondta aznap reggel, amikor azt várta volna az ember, hogy felköszöntik a szülinapja alkalmából, hogy gyorsan öltözzek fel, mert a „félénk” fiú felhívott minket reggel, hogy feltétlen át kell mennem a szomszéd faluba, mert beszélni szeretne velem, az ifi alkalmakkal kapcsolatban. Hát jó, kelletlenül, de sikerült kimásznom az ágyból. Kint ráadásul esett. Április nyolcadika, de borús nap lettél, pedig éppen ma vagyok 24 éves. Hirtelen anyám jutott az eszembe, ő ilyen idős korában már anya volt, egy egy éves kislánnyal. Hirtelen nagyon egyedül éreztem magam. Ahogy felnéztem az égre, az arcomra esett az eső. Fázósan összehúztam a kabátot magamon és megigazítottam a gumicsizmámat. Emlékszem a mama meg is kérdezte, hogy nem busszal megyek át? Úgy gyorsabb lenne, de én azt válaszoltam, hogy nem, szeretek esőben sétálni. Kaptam két puszit és elindultam, s próbáltam a gondolataimat az egyedüllétemről elhessegetni. Végül eszembe jutott, az a rész a bibliából, ami arról szól, hogy az Úr mindig velünk van, a mi jobb kezünk felől. S most már mosolyogva mentünk át ketten a szomszéd faluba, a zuhogó esőben.

Visszafelé már kocsival jöttünk. Valahonnan jöttek haza a fiú szülei (a pásztor és a felesége) amikor kiléptem a házuk ajtaján, s mivel még mindig zuhogott az eső felajánlották, hogy hazavisznek. – Köszönöm szépen. – mondtam, mikor beültem a kocsiba. – Jó sokáig tartott az értekezlet! – mondta ekkor hátrafordulva a pásztor, amikor a fia is beült mellém a hátsó ülésre. – Igen sikeresen átbeszélgettük a mai napot. Én jól éreztem magam. Hát te? – fordult felém. – Én is. Köszönöm az ebédet – fordultam most vissza a fiú édesanyja felé. – Szóra sem érdemes, szívesen látott vendég vagy nálunk, gyere bátran máskor is – válaszolta kedvesen. Ahogy mentünk hazafelé már este öt óra felé járhatott, mindenfelé embereket láttam, ahogy bandukolnak hazafelé a kabátjukban. Még jó, hogy kocsival mehetek haza, szét is fagytam volna hazáig, annyira lehűlt a levegő. - Boldogtalan időnk van ma. – szólaltam meg félhangosan, de így is meghallották. – Boldogtalan időnk, ezt sem hallottam még senkitől sem. – szólalt meg a pásztor. – Hát, mert ma van a szülinapom, és esik, arra gondoltam – válaszoltam. - Ó tényleg? – fordult hátra az anyuka. – Gratulálunk! És akkor megengeded, hogy öt percre bemenjünk hozzátok? A mamád biztos készült valami finom tortával! – Á valószínűleg elfelejtette, hogy ma van! – mondtam. – Miért felejtette volna el? – kérdezett vissza. – Hát reggel egyből azzal kezdte a beszélgetést, hogy jöjjek át hozzátok, és a konyhába mikor kimentem, még csak a reggeli teavíz forrt. Még a hűtőben sem volt semmi alapanyagnak mondható. – válaszoltam kicsit csüggedten. – Nem baj, - szólt hozzám újra az apuka, - majd eszükbe jut, hiszen már ők is idős emberek, meg lehet érteni őket, ha most elfelejtették!

S amikor beléptünk a házba, a teljes csönd és a sötétség fogadott minket. Nem is szokták a sötétítőket behúzni a papáék a nappaliban! Eddig jutottam csak gondolatban, amikor hirtelen valaki felkapcsolta a villanyt és körülbelül negyven ember kiáltotta egyszerre, hogy: - Meglepetés!

Te jó ég! Tele volt a nappali az ismerőseimmel, s gyönyörűen fel volt díszítve minden, lufival és rengeteg virággal.  A nappali közepén a plafonhoz erősítve egy nagy papír volt kifeszítve, s vidám mosolygós fejek hirdették rajta, hogy: Boldog születésnapot! Ahogy néztem a rokonaimat, s a barátaimat, a szemeim könnyesek lettek ettől a nagy szeretettől, amellyel körbevettek ezek a kedves emberek, a szívem, pedig nevetett. Észrevettem a mamámékat, akik szintén könnyes szemmel néztek rám, miközben jöttek felém, s átadta a papám a hatalmas huszonnégy szál szegfűből álló csokrot. Ahogy átvettem, s megláttam a kicsi gyerekeket a nagy ajándékokkal, nem győztem hálát adni Istennek. Hirtelen a konyhában megjelent egy férfi az emeletes tortámmal, de lefelé hajolt, s nem láttam tisztán az arcát. Hirtelen fogta a tortát s letette az asztalra s felém fordult, miközben a szívem, már hevesen kalapált. Kölyökképű! Nem álmodom! Ott állt előttem s csendben néztük egymást. Majd meghajolt, mint ahogy régen az urak tették ezt a hölgyek előtt és udvariasan bemutatkozott: - Kisasszony! A nevem: Kölyökképű. Örülök, hogy megismerhetem! - Szinte senki nem értett semmit az egészből, csak mi öten. A papám, a mamám, a fiú, én s persze Isten. Az a személy, aki a szívemet a legjobban ismerte, s bár ez az ajándék nem dobozban volt, nagy masnival átkötve, ez volt a legszebb számomra mind közül.

Huszonhét éves voltam, amikor összeházasodtunk Mike-val, a jóképű fickóval. Sokáig sikerült eltitkolnia, hogy mi a valódi neve. Ugyanaz volt, mint annak a férfinak, aki fogva tartott minket. A szabadulásunk után sokáig kísértett ez a név, ha csak megemlítették az utcán, már attól is összerezzentem. De Isten azóta megtanított arra, hogy bár a testemet összetörhetik, s akármi érhet engem, a lelkem örökké Istené lesz, ettől semmi nem tud eltántorítani. Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk, ezt írja a biblia is. Ez alatt az öt és fél év alatt teljesen meggyógyított Isten, testileg és lelkileg egyaránt.  Megszabadultam minden félelmemtől, a rossz álmaim sem gyötörtek már.

Ma harmincnyolc éves vagyok, kétezer tízet írunk. Ausztriában élek a férjemmel és a két kicsi fiammal együtt. A nagyobbik a József nevet kapta, a kicsinek, pedig Benjámin lett a neve. Ugyanabban a faluban élünk a hol a nagyszüleim is, a férjem azt szerette volna, hogy ott éljünk, ahol én szeretnék. Budapesten, vagy itt, vagy bárhol, de ezt a döntést teljesen rám bízta. Sok minden történt velünk az óta. Megtudtam többek között azt is, hogy a papám tizennégy éves volt, amikor Isten tett neki egy ígéretet, hogy az unokája is Istent fogja dicsérni. Sokáig nem értette, hogy hogyan fog ez beteljesülni, de most már teljes békességben élnek, mert látták Isten ígéretét beteljesülni a saját szemeikkel. A férjemből nyomozó lett, én, pedig egy árvaházban dolgozom, ahogy mindig is szerettem volna. A tizenöt lány közül, akivel együtt laktam a bordélyházban, akivel tudtam, felvettem a kapcsolatot. Nyolcan szakmát tanultak és mindannyian szociális téren vállaltak munkát. Háromról sajnos csak annyit tudtam meg, hogy jól vannak, de a múltjukat azóta sem tudták feldolgozni, és a körülöttük élő emberek sem tudnak róluk semmit, ezekből az évekből. Egy férjhez ment egy milliomoshoz, akit még ott a házban ismert meg. (Azóta el is váltak, s a feleség sok millióval távozott.) Két lány, pedig szabadulásunk után nem sokkal túladagolta magát, és meghalt. Hilda pedig, a drága Hilda először egy református templomba ment vigasztalásért, s megtalálta élete célját, Krisztus követését. Majd Istentől ő is kapott egy nagy ajándékot, egy rendes derék férj személyében. Házasságkötésük után három évvel tudta csak Hilda elmondani a férjének a múltját, aki ekkor elhagyta a feleségét, majd három hónap múlva visszatért hozzá. Azóta is boldog házasok. Mivel, azonban az ott töltött évek alatt a barátnőmnek hat abortusza volt, az orvosa azt mondta neki, hogy nem lehet saját gyermekük. (Ekkor megjegyeztem Hildának, hogy Istennek semmi sem lehetetlen!) Több évnyi próbálkozás után végül örökbe fogadtak, két dawn kóros kislányt.

A férjemmel nemrég voltam apámnál, egy ausztriai szanatóriumban. Pár éve békültünk ki egymással. Nagyon nehezen tudtam megbocsátani neki, több évembe került, mire egyáltalán eljutottam odáig, hogy látni akartam. Ebben is Isten volt nagyon nagy segítségemre. Mindig azt láttam magam előtt, ami a legelső időkben is segített. A bibliai József történetét, aki bár tizenhárom évig szenvedett, végül, kibékült a családjával, s hatalomra jutását nem fordította a maga hasznára, s nem fordult el végleg a testvéreitől, s nem fordította a hatalmát a családja ellen! Édesapám már akkor nagyon beteg volt. Az eladásomat követve, volt egy idegösszeomlása, egy szívinfarktusa, s mára már rákos lett. Pár napja voltunk nála, amikor is átadta az életét Krisztusnak, s pár óra múlva meg is halt. Most a temetését kezdtük intézni, mert az utolsó kérése az volt, hogy Budapesten temessük el. Ahogy most készültünk felszállni a repülőgépre, hirtelen megszólalt a telefonom. A férjem rám nézett. – Még nem kapcsoltad ki? – kérdő pillantással a szemében. Gyorsan felvettem és megpróbáltam a hívó félnek elmondani, hogy most nem tudunk beszélgetni, mert mindjárt beszállunk a repülőbe. – Ó, Hilda hív! – szóltam a férjemhez. - Gyorsan beszéljetek, aztán menjünk – válaszolta Mike. - Jó, - bólintottam. – Szia. Most tesszük apámat fel a repülőre, és ki kell kapcsolnom a telefont. Gyors legyél! - Aztán csendben hallgattam, amíg beszél, majd letettem a telefont és kikapcsoltam. Már bent ültünk a gépben, mikor Mike megkérdezte: - Mit akart a barátnőd? - Ránéztem és elmosolyodtam. – Képzeld, Hilda babát vár! - Amikor egymásra néztünk, és megkérdeztem: - Kell ennél több? Férj, gyerekek, boldogság? – Aha! – válaszolta a férjem. – Igen, Isten kegyelméből, szeretetéből még több, még sokkal - sokkal több, és több!