A kávéház

- Jól van, jól van, megyek már!

- Mikor oda értem az üvegajtóhoz, egy huszonöt év körüli fiatal lányt láttam meg az ajtó előtt.

- Minek dörömböl ilyen korán? Még csak fél hat van! - estem neki.

- Jöttem dolgozni – válaszolta.

- Maga?

- Én hát! Küldtek az iskolától! - válaszolta.

- Melyik iskolától?

- A vendéglátóiból. Pincérnek tanulok, és ideküldtek gyakorlatra.

- Ja, attól! - folytattam, - későn jött, - mondtam ekkor és megfordultam, s indultam vissza a pult felé az asztalok között, de közben láttam, hogy a fiatal lány egy pillanatra megrökönyödik. - Korán jött, aztán meg későn! Mi van? - kérdezte az arca hangtalanul. De én már ezt csak egy mosollyal nyugtáztam, és folytattam tovább az előbb elkezdett mondatomat: - menjen be a konyhába, a többiek már dolgoznak, és keresse Pault, ő a jobb kezem, majd ő elmond minden tudni valót a munkájával kapcsolatban. Ekkor értem be a pult mögé és jobbra mutattam, ahol a konyha volt. Balra nyílt az én irodám ajtaja. A lány amikor benézett a konyhába, már mindenki javában dolgozott. Kenték a kenyereket vajjal és rátéve mindenféle finomságot előkészítették a melegszendvicsnek valót, sütötték, főzték a virsliket, - Sam, a fogadott nagylányom – mindig így hívtuk, mert nem a saját lányom volt, az anyja nemigen törődött vele, az utcáról került hozzánk, és betanulta nálunk a pincér szakmát - hozta be a zöldségeket, a sajtot, a tojásokat a raktárból. Dolgozott még bent két szakács, és Berta a konyhalány, aki már hajnalban nyitotta a kávéház ajtaját, és sokszor ő is zárta utolsóként. S Paul, aki szintén a konyhában volt, ekkor felnézett a munkájából és beszélni kezdett a lánnyal. Én épp akkor nyitottam ki az irodám ajtaját, és gondolkoztam rajta, hogy fél hatkor jött a tanuló, ilyen luxust, már négy után pár perccel mindenki itt volt, és nemsokára már dolgoztunk! Hiszen hatkor nyitom a boltot! Én már másfél éve csak az irodában dolgozom, és a pénztárban délelőttönként, Paul vette át a helyem a konyhában, s délután vált engem a pénztárban. Mire ezeket végig gondoltam, és megfordultam, a lány átöltözve lépett be a konyha ajtaján, s gumizta éppen hátra a hosszú haját, majd pár másodpercnyi nézelődés után, Berta mellett kezdett el dolgozni.

- Jó munkaerő lesz – mondtam halkan, csak mintegy magamnak, de Paul aki a folyosóról nézte, mit kezdett el dolgozni az új lány, bólintott és ezt mondta: - jó bizony! Egymásra mosolyogtunk és mentünk a dolgunkra. Mindjárt hat óra és jönnek a kamion sofőrök meginni egy jó erős feketét, s esznek hozzá egy kis reggelit, melegszendvicset, vagy egy jó adag szalonnás tojásrántottát, süteményt is vesznek, talán ma már a rétes is jobban fog fogyni, nem úgy, mint tegnap. Berta ötlete volt, ő is készítette el, úgy ahogy a régi pék sütötte. Jobb forgalmat vártam tegnap, de hátha ma már több fogy belőle, már híre ment! Illetve ebédet is főztünk, minden nap két féle leves és négy féle főétel közül lehetett választani.

Ahogy bementem az irodámba, és leültem az asztalomhoz, egy pillanatra behunytam a szememet. Új munkaerő, gyakorlaton van, mint pincér! Úgy kellett nekem ez most, mint egy falat kenyér! Hosszú hónapok óta mínusszal zártunk, de mindig az én fizetésem látta kárát. Öt gyereket nevelek egyedül, fizetési nehézségeim vannak. Hónapok óta agyalok, hogy mi legyen. Sok a munka, de már nem tellett arra, hogy megint egy új embert vegyek fel. Egyszerűen nem tellett rá. Örültem, hogy mások felé nem volt tartozásom. A beszállítóknak mindig időben fizettem, a dolgozóim is rendesen kaptak fizetést, és nem is tudták, hogy mekkora baj van. Gondoltam, hogy kölcsönt veszek fel a banktól vagy eladom az üzletem és megyek máshová dolgozni. De nem vitt rá a lélek! A feleségem álmát dobjam el? Amit évekig tervezgetett és egy cent kölcsön nélkül hoztunk létre? Nem! Ezek szóba sem jöhettek! Ez a bolt volt az élete! És most jött egy új lány! Már el is felejtettem a szerződést a sulival. Eddig ide nem küldtek senkit. Három éve írtuk meg a papírokat, de azóta senki be nem tette ide a lábát. Kinyitottam a szemem és lázas keresésbe kezdtem! Négy hónap a gyakorlati idő! Vagy nem? Csak rosszul emlékszem? Hová tettem a szerződést? Ekkor megcsörrent a telefon. Mikor felvettem, ugyanaz a kellemes hangú nő beszélt velem, mint három éve az iskolában.

- Jó reggelt! Megérkezett a lány? - kérdezte.

- Igen, köszönöm – válaszoltam.

- Kedvelni fogja, kedves, udvarias, és jó munkaerő! - mondta a kedves hangú nő. Vera. Igen, ez volt a neve.

- Vera, mennyi időre is írtuk a szerződést? - Mennyit is fog nálunk dolgozni?

- Hat hónapig, bár önökkel még négy hónapban egyeztünk meg, de az új törvény szerint már hat hónapig kell alkalmazni. Persze, nem teljes hat hónap, kilencven nap, hat hónapra elosztva.

- És naponta hány órát dolgozhat? - kérdeztem.

- Az magára van bízva, a napok száma tizenöt legyen egy hónapban, azt nem szabad átlépni. Délutánra megküldöm az új papírokat is.

- Rendben, köszönöm. - Elbúcsúztunk. Hat hónap! Édes Istenem! Ingyen munkaerő! S az agyam már el is kezdett dolgozni, az naponta akár tizenkét óra is lehet, azt ha az elején kicsit szokni is kell, de havi tizenöt nappal ki lehet bírni. És persze a kávé meg a szendvics az neki is jár, mindenkinek jár nálunk az ingyen reggeli! Csapongani kezdtek a gondolataim, egyszerre voltam nyugodt és ideges.

- De jó, hátha sikerül talpra állni ez alatt a fél év alatt! - Végül felhagytam azzal, hogy most papírmunkát végezzek, felálltam az asztaltól, kinyitottam a szemben lévő ajtót, átmentem a mosdóba, amely a folyosó bal oldalán nyílt, felvettem a kötényemet és bementem én is a konyhába a többiekhez dolgozni. Közben egy régi kedves dalomat kezdtem jó kedvvel dúdolni s ez a jókedv hamarosan a többiekre is átragadt, s az egész napunk ilyen vidáman telt el. De jó lenne, ha még sok ilyen napunk lenne, nem olyan búskomor, amilyen mostanában sokszor lenni szokott. Az új lány is jól dolgozott, állandóan elfoglalta magát valamivel. Láttam sokszor az étlapot bújta, jegyezgette, hogy mi mennyibe kerül, s ha kint az asztaloknál nem volt elég vendég, ment a konyhára, segíteni Bertának. Ahogy szokták mondani, égett a keze alatt a munka.

Félév! Félév alatt egy egész életet meg lehet változtatni. Elröpült ez a félév és teljesen megváltoztam. De a legjobb az egészben, hogy az összes munkatársam is teljesen más lett. Ahogy ültem, kint a padon a parkban, már kezdett sötétedni, felkapcsolták a pad fölött is a lámpát, ezen gondolkodtam. Hogy is kezdődött ez a folyamat? Reggel zörgött egy fiatal lány a kávéházam bejárati ajtaján, fél évvel ezelőtt. Visszahozta számunkra a jókedvet, mert már aznap lehetett érezni valamit, valami jót, szépet, kedveset, többet. Már tizenkét éve együtt dolgoztam a munkatársaimmal, de már akkorra elmúlt mindenkinél a kezdeti lelkesedés, maradt a korán kelés, a munka, a fáradtság, a monotonitás és ebből fakadóan a rosszkedv, vitt minket az ár. S mióta a feleségem is meghalt, aki annak idején létrehozta ezt a helyet, csak még rosszabb lett. De, ahogy ez a fiatal megjelent, új dolgokat hozott be a kávézónkba, a jókedvet, az örömöt, a nevetést – a jóízű nevetést. Kedves volt mindenkivel, mindenkihez volt egy jó szava, legyen az öreg vagy fiatal, nő vagy férfi, munkatárs vagy vevő. Minden nap képes volt viccelődni, még ha rosszul volt vagy beteg, akkor is. Nem panaszkodott, nem beszélt a fájdalmairól másoknak. Az egész kávézó hangulata megváltozott. Pedig volt olyan nap is, mikor alig volt vendég, olyankor rendbe rakták a fiúkkal a raktárt, vagy Bertával végzett nagytakarítást a konyhában. De volt, hogy havat kellett lapátolnia a bolt előtti parkolóban, jöhetett bármilyen munka nem húzta a száját, hanem hozzálátott és megcsinálta! Egyszer, emlékszem rá, körülbelül két hónapja, még a gyerekeim vigyázását is elvállalta. Randim lett volna, délután ötkor a kedvenc parkomban a kedvenc padomon, a kávézóval éppen szemben,de a bébiszitter beteg lett, és lemondta a vigyázást. Mártit kérdeztem meg, hogy elvállalná - e. Örömmel mondott rá igent! - Öt gyerek! - Nem baj? - kérdeztem, de ő csak mosolyogva ingatta a fejét, hogy nem, szeretem a gyerekeidet – válaszolta.

A randi nem jól sikerült, de a gyerekvigyázás remekül! Hétre már otthon is voltam. A legnagyobb lányom Csilla nyitott ajtót. - Ó apa, már itthon is vagy? - kérdezte. - Igen, drágám, nem igazán sikerült jól a randim. Nem tetszett a nőnek a helyszín. Én a kis padon ülve vártam rá, a kedvenc helyemen, a bolttal szemben, ő viszont egy kis meghitt helyen egy étteremben szerette volna az első randit. Nem jutottunk dűlőre, úgyhogy egy idő után felállt és faképnél hagyott. Egy kicsi idő múlva aztán rájöttem, hogy nem fog visszajönni, úgyhogy hazajöttem. És ti, hogy érzitek magatokat? - kérdeztem a lányom. Ők remekül voltak. Márti hozott egy paravánt, néhány báb figurával és a két fiam meg Márti báboztak a három lányomnak: Csillának és két kis ikremnek. - Most kint vagyunk a konyhában, és Márti süteményt süt nekünk. - Mit csinál? - kérdeztem elképedve, átsiettem az előszobából a konyhához, s az ajtót kinyitva hirtelen megéreztem a finom teasüti illatát. Márti háttal állt nekem, a gyerekek körülötte álltak és mindannyian a teasütik tetejét díszítették tojásfehérjés-cukros mázzal. Volt ott csillagos, kicsi szíves, fenyőfás, cicás, medvés, nevetős fej, kalózos, pöttyös fejkendős, kislányos, egyik jobb volt, mint a másik! - Nagyon jók! - jegyeztem meg fennhangon. Ekkor vettek észre a többiek. A lány fülig mosoly volt, a gyerekek pedig nevetve vettek körül most már engem, ölelgetve, puszilgatva. - De jó, már itthon is vagy – mondták csivitelve. Este tizenegy felé, mikor már Márti elment, s a kisebb gyerekeim már aludtak, mi, a nagylányom és én ültünk fent a szobámban a fotelekben, egymással szemben, édes kettesben, ahogy már olyan régen szerettünk volna lenni és Csilla arról mesélt, hogy miről beszélgettek Mártival, míg nem voltam itthon. - Képzeld, nem is tudta, hogy anya meghalt! - Ó tényleg? – kérdeztem csodálkozva vissza. De, aztán rájöttem, igen hamar, hogy honnan is tudná. Kedves lány, amíg itt volt, ültünk lent a kandalló előtt mind a heten a sütiket eszegetve, csak róla beszélgettünk, az ő gyerekkoráról, meg a gyerekeimről, de, hogy egyedül nevelem őket, arról nem. Hiszen nem szoktam erről senkivel sem beszélgetni.

Márti. Holnap lesz az utolsó munkanapja nálam. Szerettem volna tőle valamit még megkérdezni. Másnap estére beszéltük meg a találkozót az irodámba, amikor letelik a munka ideje. Vajon mit fog válaszolni? Remélem igennel válaszol. Örömmel venném. Megszerettük. Mindannyian.

- Szeretném, ha hozzám jönnél feleségül! - Tessék? - Ezt komolyan mondtad? - kérdezte elképedve a lány, másnap este. De abban a pillanatban, amikor ezt megkérdezte, már tudta a választ. -Komolyan gondoltam! Nem szoktam csak úgy, a levegőbe beszélni. - válaszoltam. Mégis, hogy gondoltad ezt? - kérdezett vissza. Hát, - folytattam tovább – ezt még nem gondoltam át teljesen, de nem lennél tovább itt pincér, mert nem tartanám jónak, hogy a főnököd legyek. - Talán, bizony a boltba se dolgozhatnék tovább? - kérdezte gúnnyal a hangjában. Megéreztem, s felkaptam a fejem. - Szeretlek. És igen, így a legkézenfekvőbb. - Ő csak nézett rám elképedve. - Nem! Semmiféleképpen! Nem szeretnék a feleséged lenni! S mégis hogy képzeled, hogy én lennék öt gyerek édesanyja? - Nem, ne haragudj, de nem! - S miközben nézett, egyre dühösebb lett, végül felvette az asztalról a sapkáját és elköszönt. Az ajtónál volt, mikor utána szóltam: - nem akarod ezt még egyszer átbeszélni? Akkor bővebben ki tudnám fejteni, mert lehet, hogy valamit félre érthetően mondtam. - Nem – válaszolta keményen – nem akarok semmit átbeszélni! - Márti ekkor kinyitotta az ajtót, és szó nélkül elment. Nem búcsúzott el egyik munkatársától sem.

Egész hazáig puffogtam akkor este. Másnap, szombaton dolgoztam, de végig ezen gondolkoztam. Aztán rájöttem, hogy rosszul közelítettem meg a dolgokat. Hiszen már nyolc hónapja mínuszban voltam, s neki köszönhetem azt a rengeteg vevőt, aki azóta jött a boltomba, mióta ő itt dolgozott! S eszembe sem jutott, hogy Ő is ugyanúgy megszerette itt a munkát, mint annak idején a feleségem. Hiszen a feleségem is úgy sürgött-forgott a kávéházban, s a vevők között, mintha mindenki a mi családunkba tartozott volna. Mindenkihez őszinte szeretettel fordult, készségesen kiszolgálta őket, ha az utolsó koldus tért be hozzánk azzal is különbül bánt, mint saját magával! S a gyerekeimmel kapcsolatban mit akart mondani? Mi az, hogy ő lenne az édesanyjuk? Ezt meg hogy értette? Dühvel beszélt róluk, pedig tudtam, hogy szereti őket! Így hol az ő javára döntöttem, hol az enyémre, s minél többször átgondoltam a beszélgetésünket, annál dühösebb lettem, s végül arra jutottam, hogy jó, hogy elment, legalább nem ebben a feszült légkörben dolgozunk tovább!

Hétfőtől aztán furcsa lett a légkör a munkahelyemen. Más lett, sokkal csendesebb. Már mindenki hozzá volt szokva a lány szokásaihoz, most újra vissza kellett térnünk a régi kerékvágásba. Kint a pultnál is, sokan kérdezték és csalódottan tudomásul vették, hogy már nincs az új lány, a gyakorlata letelt és elment tőlünk. Végül két hónap telt el. Paul a beleegyezésemmel elment Márti sulijába, hogy megkérdezze a lányt, nem akarna-e mégis visszajönni hozzánk dolgozni. De már nem találta meg. Két hónapja, amikor a gyakorlata letelt, s visszament a kollégiumba, összepakolt a bőröndjeibe és elment. Azóta, senki nem tud róla semmit. Semmilyen elérhetőséget nem adott meg, s a vizsgáira sem ment el. Bár semmink nem maradt utána, mindene nálunk maradt. Örökre. A jókedve, a kedvessége, a mosolya. S akkor jöttem rá az ő titkára, hogy mi volt benne, amit nála annyira szerettünk, mikor évekkel később elmentünk egy karácsonyi Istentiszteletre a szüleimmel, ahol gyerekként voltam utoljára. Édesapám ezen a napon vett egy hűtőmágnest, amelyen az a mondat volt, amiről a pásztor is beszélt az alkalmon, hogy : - Jézus azt mondta, hogy jobb adni, mint kapni! Ezt adta nekünk a lány! Ő mindig adott! Mindenkinek, személyválogatás nélkül! Tudtam róla, hogy keresztény, s ő csak azt követte, amit Jézus mondott nekünk. Adott. A legjobbat. Szeretetet, megértést, türelmet, figyelmet, kedvességet, mindenféle jót. Ezen a napon jöttem rá, hogy nagyon félre siklott az életem. Én annak idején, kisgyerekként keresztény feleségre vágytam, keresztény családra, de ma már csak én számítottam, én és a kávézóm. S a családomban sem Isten, sem Jézus nem volt a középpont. Minden mást előrébb helyeztem az életemben. Mikor erre rájöttem, apukámat kértem meg, hogy imádkozzon értem - velem Istenhez, hogy szeretnék újra Őhozzá tartozni.

Édesapámat ezután a vasárnap után megkértem, hogy jöjjön el velem a papírboltba. De, amikor meghallotta a tervemet, inkább a barkácsboltba kötöttünk ki. Itt készíttettünk egy virágtartót, amit beraktunk közvetlen a bejárati ajtó bal oldalára, s ez a szöveg volt az oldalára írva: - Jézus azt mondta, jobb adni, mint kapni! Tele raktuk szebbnél szebb virágokkal, úgy ahogyan azt Márti megálmodta annak idején. S ezek után kezdtem a boltomat a lány ötletei alapján megváltoztatni, mert ahogy ő mondta régen, mikor egyszer megkérdeztem, hogy min agyal annyira, azt válaszolta, hogy van néhány ötlete, mivel lehetne szebbé tenni a kávézómat, mert most úgy néz ki a helyiség, mint egy iskolai menza. Ő inkább úgy rendezné be, mint ahogyan a nappalim néz ki, egy kis kuckóra hasonlítson inkább, ahol igazán jól érzik magukat az emberek. Így fokozatosan lecseréltük a fa asztalokat és a székeket, egy-egy szebb asztalra, s körülötte kárpitozott székekre, az asztalok mellé a falakra mindenhová fényképeket tettünk, azokét akik már törzsvendégként visszajártak. Az asztalokra a só és bors tartó mellé került egy kis váza is, minden héten friss virággal, s a csikk tartókat eltüntettem, a dohányzó vendégek helyét kiraktam a kerthelyiségbe és a ház lassan megtelt kisgyerekekkel és a szüleikkel. A falra vidám, csíkos tapéta került.

S Mikuláskor, gyereknapkor, s néha egy-egy kicsi gyerek születésnapján a kisgyerekes családoké volt a kávézóm, amikor megtelt a ház gyerekzsivajjal, vagy a parkoló ugrálóvárral, arcfestőkkel, lufihajtogatókkal és persze az elmaradhatatlan bohóccal! Majd négy havonta egyszer csak az egyetemisták, főiskolások jöhettek be, félévente pedig a nyugdíjasoké volt a főszerep – ahogy annak idején a pincér lány megálmodta!

Az első nyugdíjas estünkre négy ember jött el! Mindenki megérte első pihentető napját a munkahelyemen. Volt zene a zenegépből, mert hogy már az is volt, a rádiót kidobtuk, s volt kávé és süti is, szinte csak nyugdíjas nem. A következőt fél év múlva gondoltuk megrendezni. Paul aznap délelőtt bejött az irodámba és megkérdezte: - kitegyem a táblát az ajtó elé főnök? - Tedd! Mindenképp! - honnan tudnák akkor, hogy megint lesz? Kirakta a táblát, amin nagy betűkkel volt olvasható, hogy a kávézónk ismét nyugdíjas délután tart. A dátum, hogy másnap délután tizenöt órától, az kicsi betűkkel volt alatta.

Este öt felé hívott fel egy férfi, hogy mikor tervezzük a következő nyugdíjas napot? - Holnap lesz, háromtól – válaszoltam. - Holnap? - kérdezett vissza ijedten, - aj aj! - Ekkor letette a telefont, majd egy óra múlva visszahívott. - Akkor mennénk és gondoltam szólok, mert sokan vagyunk és szeretnénk lefoglalni a terem egy részét. - De ez a nap csak a nyugdíjasoké, másokat nem szolgálunk ki aznap! - válaszoltam ekkor. - Ja, hogy csak a miénk? Akkor nem is kell előre szólni? - kérdezett vissza a férfi. - Nem - válaszoltam nevetve. - De azért megkérdeztem, még mindig mosolyogva - Hányan jönnének? - Hatvanan! - válaszolta. - Hatvanan? - kérdeztem vissza csodálkozva. - Igen, annyian vagyunk a nyugdíjas klubba. Mégis csak kellett volna szólni előre! Baj, hogy ennyien megyünk? És miért csak délután lehet? Nem lehetne déltől? - kérdezett újra a férfi. - Sajnos nem, - válaszoltam – csak kávéval és sütivel készülünk – teadélutánra. - No, nem baj, akkor megyünk háromra. - És letette a telefont. Kimentem a konyhába Paulhoz – képzeld, holnap már jönnek nyugdíjasok! Lefoglalták a kávézót. Hatvanan. - mondtam mosolyogva. - Mi? - kapta fel a fejét Paul az újság olvasásból. Aztán letette az újságot az ölébe és a telefon után nyúlt és el kezdte felhívni a többieket. - Korábban gyere be holnap. Nem lesz elég a süti, képzeld hatvanan jönnek holnap! Igen – igen, a többieket is hívom majd, igen Tom is itt van még, ő beszélt az egyik öreggel! - Egy óra múlva már mindenki ott volt az irodában, mert Pault nem tudták utolérni telefonon, mikor vissza akarták hívni! Jó volt, hogy bejöttek, mert közben eszünkbe jutott, hogy nincs is hatvan székünk! Az asztalokat is összetoltuk három sorba, s kértünk kölcsön székeket a helyi kis színháztól, tizenöt darabot, hogy mindenki le tudjon ülni, s kaptunk huszonötöt, hátha jönnek még! Berta elkezdett rétest gyártani, a többiek pedig másnap reggel álltak neki a sütögetésnek, készültünk még teasütivel, muffinnal, sós rágcsával, s mivel Sam nem bírt magával annyira örült, sütött három csoki tortát is! Mivel azonban tánchoz nem volt hely, az összes kollégámat kértem, hogy hozzon otthonról egy-két társast. Közben Paullal megbeszéltem, hogy bár lebeszéltem mindent azzal az öregúrral, a lényeget nem beszéltük meg, nem mondtam, hogy hová utalhatja az előleget, és nem volt ismerős a hangja sem! Egyszerűen olyan izgatott voltam, hogy elfelejtettem megkérdezni a nevét! A többi munkatársamnak ezekről a „semmiségekről” inkább nem beszéltünk. Délután négy óra felé, mikor éppen felálltam az íróasztalom mögül és mentem volna szólni a többieknek, hogy ennyi, biztos átverés volt, néhány autó kürtölve állt be az előttünk levő parkolóba, majd jött a többi is. A férfi aki elsőként lépett be a helyiségbe, nem győzött elnézést kérni, kicsit nehéz összeszedni és utána elindítani ennyi nyugdíjast a másik kisvárosból! – mondta. Mert azt, hogy itt tárt karokkal várják a nyugdíjasokat, gyorsan eljutott hozzájuk is, de sajnos az előző alkalomról lekéstek, most, hogy a helyi ismerősük szólt, hogy megint lesz, gyorsan eldöntötte hogy jönnek, s majd fel is hívott mindenkit, hogy készüljenek. S ezután már rendszeresen jöttek, fél évente, teáztak, kávéztak, sütiztek, társasoztak, majd estefelé a fal mellé tolták az asztalok nagy részét, rápakolták a tetejükre a székeket, majd jött a zenegép és jött a tánc is!

S évekkel később, mikor a gyerekeim megnősültek és férjhez mentek, s megszülettek az unokák, már én is árultam olyan teasütiket, amiken szívecskék voltak, meg mosolygós fejek, kalózosak és pöttyösek, csillagosok és társaik. Majd Berta kérésére, megjelent egy új fajta kávé, amiben volt egy kis krémcsoki – a pohár alján – a kávé tetejére pedig fahéjjal megszórt tejszínhab került. A neve pedig ez lett: Márti kávéja.

Egyedül voltam otthon. Most mentek el a gyerekeim és az unokáim. Három napra újra megtelt a ház boldog gyerekzsivajjal és kacagással. Most, hogy mindenki elment, újra csend lett. Bepakoltam a mosatlanokat a mosogatógépbe, a szennyesruhákat kimostam és kiteregettem, majd felmentem az emeletre a gyerekek szobájába, és elkezdtem elpakolgatni a szőnyegről a játékokat. A játékok közt találtam egy összegyűrt fényképet. Majd kidobom lent. Félre tettem és a pakolás végén megnéztem. Nem jól láttam, annyira gyűrött volt már. Amikor odaléptem az ablakhoz és felvettem a szemüvegem, kisimítottam a képet. Soha nem láttam még, mikor készült és ki fényképezte? A képen a régi kávézómba az egyik padon egymás mellett ültek a lányaim, baloldalt Csilla, középen a két kis iker és jobb oldalt Márti volt, fülig érő mosollyal! Azon az estén nem olvastam a kandalló előtt, úgy mint ahogy hónapok óta tettem minden este. Azon az estén feltörtek bennem a régi emlékek. A fiatal lány, Márti aki megváltoztatta az addigi életemet, fenekestül felforgatta, az a lány akit megszerettem és feleségül kértem. Ugyanúgy történt ez is, mint ahogy a feleségemnél. Emlékszem, fél évig jártam be egy kávézóba, ahol ő volt az egyik pincér. Nagyon mosolygós, kedves, közvetlen fiatal volt. Az egyik reggel madarat lehetett volna velem fogatni, mert kaptam egy nagyon jó hírt és ahogy a munkatársaimmal bementünk a kávézóba, viccből az mondtam nekik, hogy most az első hölgynek aki szembe jön velem, megkérem a kezét. Így is lett, Kati a leendő feleségem jött velem szembe és megkérdeztem tőle: - leszel a feleségem? Ő rám nézett és azt válaszolta, hogy: - igen, leszek! Ezután kezdtünk járni és 2 hónap múlva feleségül vettem! Ennek már tizennégy éve. (Csilla rögtön ezután született, ő most 13 éves, aztán jött a két iker kislány, akiket örökbe fogadtunk, mert az öcsémék autóbalesetben meghaltak, és a két kicsi lányukat mi vettük magunkhoz, majd jött még a két kicsi fiam, ők hat és hét évesek.) A feleségem pedig ezután halt meg. És mivel ővele így kezdődött az életem egyik legszebb szakasza, gondoltam Márti kezét is így kérem meg. Sok mindenre rájöttem azóta. Például, hogy ez nem egy séma. Nem mindenki ugyanolyan. Bár Márti is ugyan olyan életvidám, mosolygós, kedves volt, mint Kati, ő megharagudott rám – legalábbis én azt hittem – és elment. De, mégis, az ő hatására tudtam újra Istent választani. Ő ébresztett rá, hogy jó Istennel járni, Isten vezetése szerint élni, s nem úgy, hogy csak élünk a vágyaink szerint, és mindenre csak az áldásait kérjük, de eszünkbe sem jut megkérdezni, hogy Istenem Te mit szeretnél, mit szeretnél ha csinálnék és követlek Téged! Hiszen bár Isten önálló akaratot adott nekünk embereknek, nem vagyunk robotok, jó az Ő vezetésére bíznunk az életünket. De sokszor a keresztény ember is letér a jó útról és olyan kívánságok után megy, ami lassan átveszi az uralmat az élete felett. Nálam is így történt ez! Kisfiúként nagyon szerettem Isten tiszteletére, gyülekezetbe járni, apukámmal sokszor együtt olvastuk a gyerekbibliát, de felnőttként ez már nem érdekelt annyira. Az én életem új istene a pénz, a munkám s a kávézó lett. S végül én. Én magam! Körülöttem forgott a világ, én voltam egy személyben az apa az anya, s a bolt tulajdonosa. S bár Isten elém vezetett egy keresztény nőt, akinek megkértem a kezét, rosszul fejeztem ki magam, s elijesztettem. S félre értettem a kávézó miatt is, birtokolni akartam Őt egyedül, mint egy tárgyat, meg sem beszéltünk semmit, annyira dühös lett rám. S végül újra a kávézómba menekültem a kudarc után, ami az én vezetésem alatt régen is egyre lejjebb került, Márti elmenetele után is megint, jövedelmező csak akkor lett igazán, amikor az életem Isten vezetése alá került. Isten késztetett rá, hogy Márti ötleteit valósítsam meg a boltomban. De ma, amikor újra megláttam ezt a lányt a fényképen, azok az érzések is feljöttek bennem, amiket évek óta elrejtettem magam előtt is. Ma este végre elsírtam magamat, sírtam mert egyedül voltam, és sírtam, mert megbántottam egy nőt akit szerettem,és sírtam, mert huszonöt éve nem láttam. S azóta sem tudtam feleségül venni senkit sem, bármennyire is szerettem volna.

S végül leborultam Isten elé, és bocsánatot kértem Tőle mindenért, s Tőle kértem boldogságot.

Másnap felhívtam Pault és megkértem, hogy tegyen ki a bolt ajtajára egy új nyitvatartási időt: a bolt szombaton zárva. Mindenkinek kell egy kis pihenő és szombat, legyen az Úr napja! Mert, hogy erre is Márti szeretett volna rávenni, hogy ilyenkor tartsunk szabadnapot, mert Ő is ezen a napon ment volna Istentiszteletre, de nekem ez volt a hét legjövedelmezőbb napja, semmiféleképpen nem tudott rávenni erre. Évekig!

Három hónap múlva kaptam egy levelet. Márti küldte, kérte, hogy hadd találkozhasson velem. S kérte, hogy a találkozó helye a kis pad legyen, a tóparton a kávézóval szemben.

Amikor ezt elolvastam nem hittem a szememnek. Akar velem találkozni! Márti! De vajon mit szeretne? S egy hónap múlva! Ezután olyan lettem akár egy kisdiák. Először még tudtam rendesen gondolkodni, pár nap múlva már nem, mindig elkalandoztam. A munkatársaimnak is feltűnt, hogy beszélgetnek velem, de én nem vagyok jelen, csak a testem van ott. Lélekben már messze jártam, mindig Márti járt az eszemben. Miért akar velem találkozni? Mit fog mondani? S miért éppen most? Jaj, hát ez borzasztó! Miért nem tudok sokszor másra gondolni, szinte erőszakkal kellett a mindennapi feladatokra rávenni magam, újra és újra lehúzni magam a földre a képzelt világból.

Már csak pár óra van hátra, s ahogy közeledett az időpont, egyre idegesebb lettem. A többieknek nem szóltam semmit. Délelőtt volt még csak, így bementem az üzletbe és próbáltam dolgozni. Aznap délután négyre szólt csak a meghívás. Végül negyed ötkor felvettem egy pulóvert és egy jó adag gyomorideggel elindultam a kispad felé. S bár mindenről gondolkoztam az elmúlt egy hónapban, az nem jutott eszembe, hogy Márti honnan tudja, hogy a kis pad még mindig a kávézómmal szemben megvan, sőt még a kávézóm is megvan!

Ahogy kiléptem az ajtón és átnéztem az úttest másik oldalán lévő parkba már láttam, hogy ül valaki a padon. De nem volt sötétbarna hosszú haja, s nem volt már hátra gumizva sem. Már rövid haja volt, erősen őszülő, de Márti volt az, kék farmer nadrág volt rajta, ugyan olyan színű farmer kabáttal. Ahogy meglátta, hogy közeledek feléje, felállt és mikor felismert elmosolyodott. Beleszerettem a mosolyába, újra. Amikor végre odaértem hozzá, széttárta a karját és megöleltük egymást, mint két jó barát. Aztán leültünk a padra és mintha nem is telt volna el az a huszonöt év, elkezdtünk mesélni egymásnak az életünkről. Ő szinte mindent újra kezdett, új városba ment lakni, új szakmát tanult, lettek új barátai, munkatársai. Kiderült, hogy Márti is elszúrta az életét, mert ő sem követte végül az álmait, önfejű lett és makacs, kétszer férjhez ment és kétszer vált el, mindkettő férje megcsalta, de egyik házasságából sem lett gyereke. Mára lett egy faháza, egy város szélén, egy fenyőerdővel szemben, amiben csak ő lakik meg a kutyája. Nem igen járt be a városba sem, csak ritkán, mert informatikus lett s otthonról dolgozott, s amikor nemrég bement vásárolni, akkor lett figyelmes egy plakátra, amire ez volt írva: életed utolsó perceit azokkal töltsd, akiket igazán szeretsz! Ekkor gondolkozott el rajta, hogy kik voltak azok az emberek, akiket ő igazán szeretett, és rájött, hogy mi. A munkatársai voltak, itt a kávézómban. Itt volt utoljára igazán, maradandóan boldog! Ekkor rám nézett és látta az arcomon a megrökönyödést, - utolsó percek – mondtam ki hangosan – ó dehogy, - válaszolta, - nem ezek az utolsó perceim! - Rám mosolygott. - De honnan tudom, hogy melyek lesznek azok Tom? - Rájött, hogy a plakátnak igaza van! Mire várjon? Így megpróbálta és eljött. Remélte, hogy nem dobom ki, az idő ugye, mindent megszépít, hátha az elválásunkat is, talán én is szóba állok vele, ha egyáltalán még emlékszem rá! - huncut mosoly volt a szemeiben. Csöndben néztem most, és pár percig nem szólaltam meg, de végül mégis el kezdtem beszélni. Persze, hogy emlékszem rá, hiszen Ő változtatta meg az életem, sőt a beosztottaim életét is! - Tényleg? - kérdezte csodálkozva. - Tényleg – válaszoltam halkan. És nagyon örülök, hogy visszajöttél, így át tudjuk beszélni a dolgokat, amiket akkor nem jól mondtam el, ott az irodában. Rám nézett, komolyan, most nem láttam még egy pici mosolyt sem az arcán, aztán rám nézett és bólintott – persze, mindenképp – válaszolta. Ezután már én is elmondtam, mi történt az elmúlt huszonöt évemben, hogy mik történtek velem és a gyerekekkel, hogy már férjhez mentek és megnősültek és már van három kisunokám!

- És miben változtattam meg az életedet? - kérdezte a történetem végén. - Megtanítottál arra, hogy ne csak vasárnap, a templomban higgyek, hanem az életem minden napján, minden órában, minden percben, és hogy Jézus legyen az életem központja. Ahogy Neked is az volt. És Te megvalósítottad a mi kis közösségünkben Jézus egyik mondatát, hogy adni jó! Amikor végül a szívemet átadtam Krisztusnak újra, én is megpróbáltam ezt a mondatot követve élni. - És még megvan a kávézód! - mondta ekkor. - Meg bizony, az újításaidnak köszönhetően, egyrészt. - Az én újításaimnak? - kérdezte. - Bizony, sokat megvalósítottunk az ötleteidből. Meg akarod nézni? -kérdeztem. - Lehet? Tényleg? Az én ötleteim? - Tényleg lehet? - kérdezte tőlem újra. - Persze, hogy lehet – válaszoltam nevetve. Ekkor mindketten felálltunk a karomat nyújtottam Ő pedig elfogadta és belém karolt. Átmentünk az úttesten, egymás mellett, mint két jó barát. Amikor beléptünk az ajtón, Paul már éppen az elszámolást végezte, Samanta a fogadott lányom pedig felmosott. Ránk néztek mind a ketten, de Mártit nem ismerték még fel. Csak inkább kíváncsiság volt a tekintetükben, hogy ki lehet vajon ez a nő, akivel bejöttem. Márti, ahogy most szétnézett, jól eső érzés járta át, láttam az arcán, hogy amit lát, az tetszik neki. Ahogy ott állt és nézte a falakat, a virágtartókban a virágokat, ahogy lejjebb siklott a szeme, és ahogy odalépett az egyik asztalhoz és végig simította az egyik kárpitozott szék háttámláját. S ahogy most odahajolt az asztal fölötti fal részhez és megnézte az ott felhelyezett fényképeket és a kezével végig simított rajta, Sam egy hatalmasat sikított! - Márti! - és szaladva jött hozzá! A sikításra a többiek is előszaladtak a konyhából, ahol eddig dolgoztak, és csodálkozva néztek, majd ők is odajöttek hozzánk. Mártit ekkor már Berta is ölelgette és Ő nem győzte puszilgatni, könnyes lett a szemem, ahogy néztem őket , ahogy ölelgette Bertát a kicsi tömzsi néger konyhalányomat, Bertát, akit mindenki szeretett. Végül a fiúk is átölték és nem is akarták elengedni. Paul volt az utolsó, komolyan nézte a lányt, aki már azóta felnőtt nővé vált, - és hogy kerültél ide, mikor jöttél – és – kérdezte volna tovább, de addigra már a többiek összehúztak két asztalt, Berta arrébb tolta Pault és rászólt, hogy kicsit később majd mindent megkérdezhetsz tőle, de előbb kínáljuk hellyel és egy kávéval – biztos fáradt, - s míg a többiek leültek az asztalok mellé, addig én újra belekaroltam Mártiba és körbevezettem a kávézómba. Közben a lányok már tálcán vitték ki az ünnepi terítéket, egy jó kancsó forró teát, és egy tálca süteményt. Mi lassan befejeztük a nézelődést. Mikor a konyha elé értünk, már csak egy pult választott el minket tőle. Márti itt megállt - Itt más volt, egy teli pult – mondta, - igen – válaszoltam, - nemrég óta van itt hűtőnk. Olyan lett, mint egy csemegés pult, tele süteményekkel, most már csak néhány muffin volt és teasüti – mikor meglátta, jót nevetett rajta, mutatta az ujjával, s mondta: - de ötletes, jópofa! Mert, hogy volt ott mosolygós kislány fejes, pöttyös, szívecskés és kalózos. - Ezeket az ötleteket még Te adtad! - mondtam Neki. Kérdőn nézett rám, - hogy én? Mikor? - Mikor vigyáztál a gyerekeimre! Nem is emlékszel rá? - Nem emlékezett. Ekkor megkérdezte Sam: - na, hogy néz ki a bolt? - Nagyon jó, minden, otthonos, mint egy kis kuckó, minden ötletemet megvalósítottátok! - válaszolta mosolyogva. - Igen, - válaszoltam. Mikor tudatosodott bennünk, hogy itt hagytál bennünket, már csak ezek maradtak Belőled! Az ötleteid. Valaki felhívta rá a figyelmemet, hogy csináljuk meg. Hát megcsináltuk őket, így olyan volt, mintha újra itt lettél volna közöttünk! - És ki az a valaki? - kérdezett vissza ekkor Márti. - Hát Isten – válaszoltam csendben.

Leültünk az összetolt asztalokhoz, és végig beszéltük az elmúlt huszonöt év eseményeit. Persze Márti kezdte, elmondta, hogy azért ment el olyan viharos gyorsasággal, mert megkértem a kezét, és ő nemet mondott. A munkatársaim csak néztek. Mi van? Miért? - Tényleg megkérted a kezét Tom? - kérdezett Berta ekkor engem. - Hát, tényleg, - válaszoltam csendben. Márti aki ekkor rám nézett és elmosolyodott , így folytatta: - nem tudtam elmondjam-e Nektek ezeket, de hát szerintem ez így fear. És ekkor elkezdte Nekik is elmondani mindazt, amit nekem mondott el nem sokkal előbb a parkban. Hogy amikor elment nemrég vásárolni a városba ami mellett él, ott egy plakáton látta, hogy az utolsó perceit az ember azokkal töltse, akiket igazán szeret. Ekkor mindenki furcsán, megilletődötten nézett rá. Hangosan felkacagott. - Nincs semmi bajom, ne aggódjatok, csak ki tudja előre, hogy mikor vannak az utolsó percei? - tényleg, hát senki. De, mindegyikünkben ott maradt egy ideges csomó, a gyomrában, hogy lehet, hogy mégis halálos beteg, csak nem mondja el nekünk! De aztán pár perc múlva már elsodort minket az ár, a beszélgetések áradata és ez csak hajnalban jutott eszünkbe újra, mikor már elbúcsúztunk egymástól és mindenki ment pihenni. De most folyt tovább a beszélgetés, így elmondta, hogy sokat gondolkozott ezután, hogy ő hol volt boldog igazán, és rá kellett jönnie, hogy itt. Ekkor azonban, amit nekem a padon nem mesélt el, azt most elmondta, hogy akkor amiatt szaladt így el, ilyen hirtelen, mert ő nem akart ilyen érzelmeket kiváltani belőlem. Megrémült, hogy én szerelmes lettem belé, nem igen tudott vele mit kezdeni! Illetve, ő mindig azon gondolkodott, hogy hívő férfihez megy feleségül! De, ennek ellenére az évek múltával ezzel már nem foglalkozott, mert harmincnégy éves koráig, vagyis kilenc évig nem kérte meg senki a kezét. Utána jött csak egy kedves, nem hívő fiú akinek igent mondott, aki csinos volt, megnyerő modorú, és jómódú, de aki nem értette meg sehogyan sem, hogy Márti életében az első még mindig Isten, annak ellenére, hogy őhozzá ment feleségül. Végül a férfi talált egy másik nőt, aki szinte istenítette s nemsokára elváltak. A keserű csalódás után, nem sokkal hozzáment egy másik férfihez akivel szintén 7 évig tartott a házassága, de annak ellenére, hogy a fiú hitt Istenben, nemsokára ez a férfi is megcsalta, és ennek a házasságnak is válás lett a vége. Így most második éve van egyedül.

(Az, hogy az itt felsorolt keresztények nem tökéletesek, nem véletlen. Egy tökéletes kereszténnyel sem találkoztam még életem folyamán. A hívők és nem hívők között ugyanis csak egy különbség van: a hívő ember elfogadta Jézust megváltójának, a nem hívő pedig nem. A hívő emberek csak törekszenek a tökéletességre – Isten segítségével – az író megjegyzése.)

Sam a fogadott lányom, megsimogatta Márti haját, majd szomorúan átölelték egymást. Kicsi ideig csendben ültünk ezután. Majd Sam folytatta a beszélgetést. Ő az elmúlt huszonöt évben férjhez ment, született egy aranyos kislánya, majd mikor három éves lett a kicsi, újra visszajött a kávézóba dolgozni. A két szakács fiú megnősült, ott is születtek gyerekek: kettő-kettő. Berta a fiával és annak családjával él. Paul pedig szintén egyedül él. Sok mindenről folyt még a szó de abban megállapodtunk, hogy nem kell szállodába mennie Mártinak, mert nálam úgyis hatalmas a ház, és nyugodtan maradhat nálam. Az elkövetkezendő években rájöttünk arra, hogy Márti tényleg nem halálos beteg, hogy tényleg minket szeret a legjobban. Az első perctől kezdve együtt jártunk be mindennap a kávézóba dolgozni, kivéve szombaton, pont akkor mikor Márti eljött hozzám lakni a szálloda helyett. - Hogy hogy nincs nyitva a kávézó szombaton? - kérdezte az egyik reggel, mikor otthon ültünk a konyhámban és lekváros pirítóst ettünk. - Hát, az úgy volt, kezdtem, hogy nemrég, mikor megkaptam a leveled, hogy visszajönnél hozzánk, mert újra szeretnél velünk találkozni, pont előtte találtam egy fényképet rólad, a gyerekek szobájában. És elmondtam neki, miként sírtam el magam, mert eszembe jutott ő, és megannyi emlék, a sok csalódás ami ezután következett az életemben, hogy nekem is voltak barátnőim, de nem lett párom. És mennyi csalódás ért, fajdalom és keserűség az elmúlt években. Bár Isten volt az első az életemben akkor már, de sokszor ért akkor is fájdalom egy-egy rossz döntésem miatt. És akkor le tudtam térdelni újra Isten előtt, sírva, kiöntve Neki a lelkemet. Akkortól szánom a szombati napomat Istennek. Így attól kezdve lett a bolt bezárva ezen a napon, és mióta így határoztam, a pénteki napunk bevétele megduplázódott. Ugyan úgy jártam mint az izraeli emberek, a mannával. Isten megáldotta kétszeresen ezt a napomat. Azóta sincs veszteségem a szombati nap miatt.

(Mózes második könyvében van megírva: Értsétek meg, hogy az Örökkévaló adta nektek a szombati nyugalom napját, s ezért a hatodik napon annyit ad nektek ebből a táplálékból, hogy az két napra is elég lesz. Szombaton mindenki maradjon otthon, és ne menjen a mezőre szedegetni (mannát).” Ezután a hetedik napon a nép valóban pihent, és mindenki otthon maradt.)

S ahogy teltek múltak a napok, egyre jobban és jobban megismertük egymást, nagyon jó barátok lettünk és lassan megszerettük egymást, s hamarosan összeházasodtunk. Ekkor volt Márti ötvenhat, én pedig 65 éves. A házasságkötésünk pillanatában Mártinak lett öt gyereke és három unokája!

S életünkkel betöltöttük a bibliában lévő sorokat:

„Mert aki meg akarja menteni életét, elveszíti. Aki elveszíti értem (Jézusért) és az evangéliumért, az megmenti életét” (Márk evangéliuma 8/35)

Pár év múlva, mikor a feleségemmel és a nagylányommal ültünk kint a kertben és beszélgettünk, Csilla hirtelen ezt kérdezte - és honnan tudtad, hogy apának még megvan a kávézója? Márti arcára néztem és láttam rajta, ahogy visszagondol azokra az időkre, amikor még fiatal lány volt. - Minden nap, amikor mentem haza apádtól, - kezdte Márti a mesélést - minden nap bementem a kávéháztól két sarokra lévő fagyizóba. Először csak egy gombóc fagyit ettem, később már hármat, annyira finom volt, és közben meg egyre jobban megkedveltem az eladót is, akiről kiderült, hogy ő az üzlet vezetője. Megtudtam tőle, hogy nagy házuk volt a férjének és neki, 3 kislányuk volt, de a lányok férjhez mentek a férje meghalt, így pár év múlva eladta a házat és egy kisebbe költözött és megnyitotta a fagyizóját. Ahogy teltek a hónapok egyre többet és többet beszélgettünk és végül nagyon jó barátok lettünk. Ő volt az az asszony, akivel miután elmentem a városból, tartottam a kapcsolatot. Telefonon elég sokszor beszélgettünk egymással. Őtőle tudtam, hogy a kávézó még megvan!